Az Akadémián eltöltött idő alatt tanultam meg a fegyelem és a kemény munka alapjait, melynek aztán egész életemben hasznát vettem.

Solti György

Érzelmi összekapcsolódás a kórusban

2018. október 31.

Nemes László Norbert, az Új Liszt Ferenc Kamarakórus karnagya maga is jól ismeri az érzést, amit Magyarországon oly sokan: amikor az ember beleénekli a maga hangját a harmóniába, és a kórusénekes részévé válik valami szépséges, nagy összhangnak.

Ének-zenei általános iskolába jártam, aztán zenetagozatos gimnáziumba, számunkra az együtt éneklés mindennapos élmény volt. Amikor a Zeneakadémiára kerültem, Párkai István tanár úr beválogatott a Liszt Ferenc Kamarakórusba. Nagy megtiszteltetés volt ez, és lehetőség arra, hogy olyan művekkel foglalkozhassak, amelyek megszólaltatása igen magas technikai igényeket támaszt az énekessel szemben, és így nem feltétlenül teljesíthetők az amatőr kórusmozgalom keretei között. Ugyanakkor azokkal együtt énekelni, akik nálunk sokkal tapasztaltabbak voltak, mert a Zeneakadémiáról kikerülve visszajártak az együttesbe, komoly tanulási lehetőség volt.

 

Fotó: Zeneakadémia / Valuska Gábor

 

Vagyis a kórusénekesek egymást is tanítják?

Egy közösségben mindig vannak jobbak, tapasztaltabbak, akik húzzák a többieket. Ez még inkább így van egy gyerekkórusnál. Az idősebbek annyival nagyobb tudással rendelkeznek, hogy szükség is van arra, hogy mentorként álljanak a kisebbek mellett. Évekig dolgoztam a Magyar Rádió Gyermekkórusának karnagyaként, ott is megtapasztaltam ezt. Ahogy azt is, hogy a gyerekkórus minden évben átalakul, hiszen a volt nyolcadikosok már nincsenek, jönnek az ötödikesek, akik még keveset tudnak, ám a kórus ugyanúgy szól.

 

Ez vajon hogyan lehetséges?

Az egyik összetevő egész biztosan a karnagy személye. Ő egy bizonyos zenei igényességet testesít meg, egy művészi koncepciót, amelynek mentén napról napra, évről évre alakítja az együttest. Akik ebben benne vannak, azok már átvették a gondolkodásmódját, akik újonnan jönnek, azoknak pillanatok alatt rezdülniük kell erre. Automatikusan, ösztönösen átveszik, nemcsak a gyerekek: ha a Berlini Filharmonikusok új koncertmestert kap, attól nem változik meg a hangzás évtizedes hagyománya, amiről felismerjük a zenekart, pedig lehet, hogy már nem is azok játszanak benne, akik tíz évvel ezelőtt. A Liszt Ferenc Kamarakórusnak olyan hangzása volt, ami tükrözte a benne éneklők és az őket irányító művész alkotói habitusát. De egy együttesben szinte mindig „hallható” a benne muzsikáló tagok egymáshoz fűződő viszonya is. Sokszor érezzük, hogy igen, ezek az emberek imádják, amit csinálnak. De időnként azt is, hogy jó-jó, de nincs benne semmi plusz.

 

Sőt azt is, ha imádják, amit csinálnak, de egymást nem imádják.

Lehet, ilyen is van. De nem kell és nem is lehet mindenkit egyformán szeretni. Az elfogadást és az egymás iránti tiszteletet viszont nagyon jól meg lehet tanulni egy kórusban vagy egy zenekarban. Hiszem, hogy ettől függ, hogyan érezzük magunkat a mindennapokban, hogyan tudjuk észrevenni, ha a másik embernek valami baja van, hogyan tudunk odaállni valaki mellé, akinek segíteni kell, és hogyan tudunk elfogadni olyan véleményeket és nézőpontokat, amelyekkel mi nem feltétlenül tudunk azonosulni. Kodály nagyon sokat ír erről: hogy a kóruséneklés által olyan tulajdonságokra teszünk szert, amelyeket a másokkal való együttélésben hasznosítani tudunk. Például az összehangolódást. Alkalmassá kell válnunk arra, hogy együtt haladjunk a többivel, és hogy felismerjem, amikor a másik fontosabb, mint én. Ebből lesz az összhang és ebből lesz a harmónia.

 

Hogyan tudja megteremteni ezt az összhangot a kórusban a karnagy?

A művészi munka elképzelhetetlen az együtt zenélők érzelmi, intellektuális összehangolódása nélkül. Ehhez az kell, azt hiszem, hogy szeresse és tisztelje az ember azokat, akikkel együtt dolgozik – kórustagként is, de karnagyként különösen. Egy kórusban nagyon különböző személyiségű tagok fognak össze egy cél érdekében. De meg kell ismerni a másikat, el kell fogadni, és ha nem megy magától, hát törekednünk kell arra is, hogy megszeressük. Én sokszor éreztem már, különösen a gyermekkórussal, hogy a zeneműveket apró részletekig igyekszünk megtanulni, minden apró dinamikai jelzést megvalósítani, minden részletet a zenei stílusnak megfelelően megjeleníteni, de mindezek csak akkor tudtak érvényre jutni, ha volt egy nagyon különleges érzelmi összekapcsolódás mind a próbák idején, mind pedig az előadás közben. Azokra a próbákra és azokra az előadásokra emlékszem szívesen, amelyeknél ez az érzelmi összekapaszkodás létrejött. Így tud aztán az ember olyan légkört teremteni, amelyben mindenki fontosnak érzi magát. Nagyon sokat tanultam mindig muzsikustársaimtól, így tekintettem a gyerekekre, és azokra a kiváló muzsikusokra is, akik az Új Liszt Ferenc Kamarakórusban énekelnek. Ők valóban a társaim, én nélkülük semmit nem tudok elérni, viszont az örömteli közös munka valóban szép művészi eredményeket szülhet. Ilyen összhang nélkül nem tudom elképzelni a  művészileg hiteles produkció létrejöttét.

 

Nincs néha az az érzése, hogy úgy szeretne velük együtt énekelni?

Jaj, dehogyis nincs! És szoktam is, mert nagyon szeretem belülről érezni a kórust. Már évek óta járnak hozzánk külföldi vendégkarnagyok, akik egy héten át dolgoznak az együttessel. Amikor ők vezényelnek, én bizony beállok énekelni. Nagyon jó érzés!

 

Mester Ágnes

 

A Nemes László Norbert vezette Új Liszt Ferenc Kamarakórus önálló bérlettel készül 2019 tavaszán. Az Otthon a Zeneakadémián című sorozatra jegyek weboldalunkon is válthatók.