A zene Magyarország mindennapi életének mindig is jelentős része volt és az is maradt.

Solti György

A drótszekrény trubadúrja

2013. november 26.

Anda Géza legendás alakját - akinek emlékére a Zeneakadémia háromnapos fesztivált rendez 2013. november-december fordulóján - Kovács Sándor zenetudós idézi fel.

Kamarazene-óra a Zeneakadémián, a XXIII. teremben, valamikor a múlt század közepe táján. A növendékek rákezdenek, az okulárés professzor egy darabig hallgatja a játékukat. Néhány perc múlva int: elég. A fiatal hegedűvirtuózhoz fordul, akit társai kivételes tehetségnek tartanak. „Mondták már magának, fiam, hogy jól hegedül?" A válasz pironkodóan szerény: „Igen, tanár úr". Mire a professzor: „Ne higgye el!" És csak ezután következik a feketeleves. A tanár minden ütem után szól: „Állj!" Hol egy hangsúly rossz, mert megtöri a dallamívet, hol háttérbe illene vonulni, mert más hangszer játssza a fontos motívumot.

Weiner Leónak hívták ezt a legendásan szigorú mestert. Rettegtek tőle a növendékek, mégis tódultak hozzá. Köztük volt a fiatal Anda Géza is. Utóbb úgy emlékezett: Weinertől tanult a legtöbbet a muzsika lényegéről. A másik muzsikus, aki meghatározta Anda művészi útját: Dohnányi Ernő. Nyolcéves volt a fiú, amikor Dohnányi egyik ifjúsági hangversenyét hallotta. Szülei úgy tartották, valami „rendes" hivatást kellene választania. Például a tanári pályát. Dohnányi zongorázásának varázsa azonban megbabonázta a gyereket, olyannyira, hogy a hiábavaló ellenállást egy idő után a szülők is feladták.

(c) Géza Anda Stiftung

1933-ban, tizenkét évesen kezdte Anda Géza immár rendszeres zenei tanulmányait Stefániai Imre, Hegyi Emánuel, majd Keéri-Szántó Imre irányításával. 1939-ben végre Dohnányi mesteriskolájába került. A Zeneakadémia akkori igazgatója nem volt olyan akkurátus tanár, mint Weiner. Az órákon keveset beszélt. Inkább a zongorához ült, bemutatta, mit hogyan képzel. Tökéletesen kiegészítette Weiner iskoláját. Anda a nagyvonalú eleganciát, a zongorahang szinte testetlen szépségét leshette el tőle.

Hamarosan a nagyközönség előtt is bemutatkozott: Brahms B-dúr zongoraversenyét játszotta, a zenekart nem kisebb egyéniség, mint Willem Mengelberg dirigálta. A káprázatos budapesti début, majd az 1940-es Liszt-versenyen elért első helyezés, illetve a mesteriskola befejezése után a húszéves fiatalember állami ösztöndíjjal Berlinben képezhette tovább magát. Fortuna istenasszony itt sem hagyta cserben. Egy idősödő hölgy felfigyelt tehetségére, meghívta egy estélyre. Tea, sütemény, némi zongorázás és csevegés élemedett dámákkal. Nem épp húszéveseknek való. A következő meghívások elől Anda igyekezett is kimenteni magát. Aztán egyszer mégis engedett. És ezúttal egy másik hölgyet is mélyen megragadott a zongorázása. Az illető nem volt más, mint Wilhelm Furtwängler felesége. „Willy, ezt hallanod kell!" Rendes férj engedelmeskedik. És kénytelen belátni: feleségének igaza van. Újabb koncert, ezúttal a Berlini Filharmonikusokkal. César Franck Szimfonikus variációinak előadása a nagyhírű karmestert annyira megragadja, hogy a „zongora trubadúrjának" nevezi a fiatal pianistát.

Rakétaszerű pályakezdés, de a történelem közbeszól. Andának nem volt kedve biciklivel felkeresni a festői Don-kanyart. Inkább a nyomort választotta a semleges Svájcban. Nincs az előző mondatban irónia, eleinte valóban keservesnek bizonyult itteni élete: megtűrt menekültnek számított, semmi többnek. A negyvenes évek vége felé kezdtek a koncert­termek újra megnyílni számára. 1951-ben már a híres salzburgi fesztiválon is felléphetett. A sajátos budapesti koktél (Dohnányi+Weiner), no meg a káprázatos virtuozitás itt is hatott. Anda világsztárrá vált. Repülők, luxushotelek. Eleinte csupa élmény – majd egyre inkább fárasztó rutin­feladat. Mellette mesterkurzusok Salzburgban, Luzernben (Edwin Fischer utódaként), később Zürichben.

Fiatal éveiben Anda főként a romantikus zeneirodalom remekeit játszotta. Ehhez a repertoárhoz csatlakozott Bartók. Előfordult, hogy egyetlen estén Bartók mindhárom zongoraversenyét megszólaltatta. A II. zongoraversenyt közel háromszázszor adta elő nyilvános hangversenyen. Aztán következett Mozart. Anda rövid idő alatt az összes Mozart-zongoraversenyt lemezre vette, mégpedig úgy, hogy a zenekart (Edwin Fischer módján) maga dirigálta, s a hiányzó cadenzákat maga komponálta. Ez a felvételsorozat is etalonnak számított mindaddig, amíg a historikus előadói gyakorlat nem vált általános divattá. Ez utóbbival Anda nem értett egyet. „Az idegeimre mennek, akik úgy vélik, megvan nekik Bach vagy Beethoven telefonszáma" – nyilatkozta egyszer.

Volt benne egy adag egészséges öntudat: tudta, hogy a legjobbak közül való. Úgy gondolta, az ő feladata az, hogy a lehető legalaposabban megismerje a műveket, kialakítsa elképzelését ideális előadásukról. Hogy csakis így keltheti életre a papírra vetett kottát, így lehelhet életet a zongorának nevezett – ahogy egy interjúban fogalmazott – „drótszekrénybe". Ha a művész maximalista önmagával szemben, vagyis ha azt valósítja meg, amit igazságnak tart, akkor teljesíti kötelességét. Nem kell az ezerfejű cézár kegyeit keresni, s nem kell ehhez prófétai magatartás. Dolgozni kell, tanulmányozni a kottát, sokáig, és könyörtelenül gyakorolni. Ennyi az egész.

1967-ben látogatott újra szülőhazájába. Óriási várakozás előzte meg budapesti fellépését – hatalmas sikert aratott. „Ehhez hasonlóan szép zongorahang csak nagyon kevés van a világon" – lelkesedett a kor legnagyobb hatású kritikusa, Kroó György. Senki sem sejthette ekkor, hogy Anda évei már meg voltak számlálva. Az utolsó esztendőkben elsősorban Chopinnel foglalkozott: csodálatos lemezt készített a keringők­ből. Filmfelvétel is megörökítette, amint otthonában, a zongora mellett Chopinről beszél, illusztrációként hanyagul odavet futamokat, ördögi passzázsokat, szájában az elmaradhatatlan cigaretta. Talán egyik okozója annak, hogy nem élhette meg az 55. születésnapját.

Címkék