A repertoár sokszínűsége

2018. július 27.

A Camerata Bern hosszú története során olyan vendégszólistákkal dolgozott együtt, mint Jean-Pierre Rampal, Gidon Kremer, Maurice André, Vadim Repin és Heinz Holliger. Amíg az együttes elkezdte a próbát a másnapi, zeneakadémiai koncert vendégszólistájával, Fülei Balázzsal, addig Louis Dupras-val, a Camerata Bern igazgatójával végigjártuk a Liszt Emlékmúzeumot, aztán természetesen egy Liszt-portré alá ültünk le beszélgetni.

Ön jó ideig az aktív zenészek életét élte. Játszott együtt fuvolistaként a Camerata Bernnel?

Az együttessel nem, de a tagok közül többekkel is zenéltem egy-egy kamaraprodukcióban, vagy tanítottam őket zeneiskolában. A 90-es évek elejétől fogva viszont egyre jobban érdekelt a menedzselés, és egy barokk együttessel kezdtem foglalkozni. 2006-ban aztán azzal keresett meg a Camerata Bern, hogy elégedetlenek a régi igazgatóval, lenne-e kedvem velük dolgozni. Nem akartak idegent, érthető módon olyan embert kerestek a szakmából, akit régóta ismertek.

 

Ön akkor egy már 1962 óta működő, világszerte elismert együttest vett át. Mit gondol, miben különbözött a zeneakadémisták által alapított Camerata Bern attól a szintén növendékek által alapított számtalan együttestől, amely néhány együtt töltött év után feloszlik, mert elfogy körülötte a levegő?

Az alapító tagok nagyon jó zenészek voltak, mindannyian Max Rostal, az orosz származású, Bernben tanító hegedűművész növendékei. Sőt, ma is van köztünk egykori Rostal-növendék, az egyik hegedűsünk. Szóval megvolt bennük a tehetség, ehhez jött egy adag szerencse, de az, hogy a lendület kitartott, szerintem elsősorban annak köszönhető, hogy nagyon hamar jött a siker, az elismerés. Az alapítás után négy évvel már egy húsz hétig tartó, világ körüli turnéra kaptak meghívást. Egyébként Végh Sándor kvartettje is éppen ebben az időben turnézott ugyanezen az útvonalon, csak ők a másik irányból indultak, és a két együttes Új-Zélandon találkozott össze.

 

 

 

Tehát a gyorsan jelentkező eredmény megsokszorozta az energiákat.

Igen, nagyon nagy lendületet adott. A turné után, a hetvenes évek elején aztán jöttek a jobbnál jobb lemezszerződések, például a Deutsche Grammophonnal, és a rengeteg koncert. Ebben az időben a Camerata Bern fedezte fel újra a rég elfeledett, 17. századi cseh zeneszerzőt, Jan Dismas Zelenkát, és több lemezt is készített a darabjaiból. Mindez olyan volt, mint egy kis forradalom, hiszen senki sem ismerte ezt a zenét, és ez új lendületet adott az együttesnek. Aztán jött a Füri-korszak. Thomas Füri szintén Rostal-növendék volt, 1967-ben második hegedűsként került az együtteshez, tizenegy évvel később koncertmester lett és művészeti vezető, egészen 1993-ig. Az ő hatása igen erős volt, sokan úgy tartják, hogy ebben az időszakban élte a Camerata Bern az aranykorát. Egymást érték a turnék és a lemezfelvételek, sok barokkot játszott az együttes, Tartini- és Geminiani-versenyműveket, és persze Bachot, elsősorban Heinz Holligerrel. Ugyanakkor a kortárs vonal is erős volt, többen írtak darabot a Camerata Bernnek, köztük Veress Sándor. A repertoár sokszínűsége mindig jellemző volt ránk.

 

Most pedig már annyira színes a paletta, hogy a legkülönbözőbb színházi előadásokban is részt vesznek.

Meggyőződésem, hogy minél többször ki kell lépnünk a koncertteremből, vagyis a hagyományos keretek közül. Először egy táncprodukcióban vettünk részt a Berni Városi Színházzal, nem volt nyomtatott műsor, Tartini-, Martinu-, Penderecki- és Silvestrov-darabokból játszottunk, hol egyikből szólalt meg egy részlet, hol a másikból. A zenék összekeveredtek, a közönség nem tudta pontosan, hol is tartunk, de szívesen hallgatta. Másodszor szintén egy táncelőadásban vettünk részt, akkor barokkot játszottunk, Corellit, Vivaldit. A harmadik közös produkció pedig három évvel ezelőtt egy opera volt, Monteverdi Orfeója.  

 

Újabb színházi bemutatóra is készülnek 2018 elején. Ez a darab egy furcsa beszélgetést idéz meg a 20. század ismert alakjai között.

Idén tavasszal kezdtük próbálni, a címe: A képlet, avagy a 20. század feltalálása. Einstein, Paul Klee, Lenin és a svájci író, Robert Walser képzeletbeli találkozásáról szól 1905-ben, a berni főpályaudvaron – ez a találkozás egyébként a valóságban is megtörténhetett volna. Március elején lesz a bemutató, a zeneszerző a német Torsten Rasch.

 

Említette, hogy szokatlan helyszíneken is szívesen rendeznek koncerteket. Mondana néhányat?

Drezdában például egy autógyár üvegcsarnokában játszottunk. A színpadról az üvegablakon keresztül az összeszerelendő autókat láttuk. Két éve Baselben egy nagy asztalosműhelyben koncerteztünk, ahol bútorok készülnek nagyáruházak számára. Márciusban megint szokatlan helyszínen léptünk fel: a berni Természettudományi Múzeumban. Az előadásban a Péter és a farkas zenéje szólalt meg, de a történetet átírattuk, Riadó az állatkórházban a darab címe. Egy nagy teremben, kitömött állatok között játszottak a zenészeink.

 

Év elején is tartottak egy hasonlóan rendhagyó előadást, Háború és chips címmel. A kettőnek mi köze egymáshoz? 

A színpadon ül egy színész, chipset eszik, és közben háborús tudósításokat néz a tévében. Az előadáson elhangzó darabok ugyanis mind egy-egy háborúhoz kapcsolódnak. Először Heinrich Ignaz Franz Biber egyik darabját játszottuk, ami a harmincéves háború alatt, annak hatására született – ezt elegyítettük George Crumb Black Angels című, a vietnami háborúra reagáló szerzeményével, tehát a barokkot az 1970-es évek modern zenéjével. Utána jött Honegger 2. szimfóniája, ami a második világháborúhoz kötődik; majd az oszmán háborúkat idéző Mozart A-dúr hegedűverseny. Mindezt egymás után, egyhuzamban játszottuk másfél órán keresztül, a közönségnek még tapsolni sem volt lehetősége. Ez közös projektünk volt Patricia Kopatchinskayával, ő találta ki a háború-koncepciót. 

 

Idén ősszel Patricia Kopatchinskaya vette át a Camerata Bern új művészeti igazgatói posztját Antje Weithaastól.

Igen, megint új fejezet kezdődik az együttes történetében.

 

Bokor Gabriella