Egyedül vagy

"Sei Solo" – áll Bach kézírásával a hat hegedű szólószonáta fedőlapján. Helyesen inkább Sei Soli lenne, hiszen a mester által használt szavak olaszul azt (is) jelentik: egyedül vagy. Hogy szándékos-e, mindegy is, a mottó illik a zenéhez. Egyedül a világban, egyedül a színpadon.

- Különleges felkészülés kell egy ilyen megterhelő feladathoz?

- Nem. Akárhol és akármilyen felállásban lépek fel, úgy készülök, mintha a siker csak rajtam múlna. A szólóestet inkább lehetőségként fogom fel. Lehetőség arra, hogy a legtisztábban adjam elő azt a zenei anyagot, amit elképzelek. Lehetőség a párbeszédre is. Ilyenkor sokkal erősebb kapcsolat alakulhat ki a közönséggel is, és ezt csak erősíti a Zeneakadémia aurája és akusztikája. Már talán van annyi összehasonlítási alapom, hogy ki merjem jelenteni, szóló- és kamaraelőadásokra egyszerűen nem létezik jobb akusztikájú terem a világon. Egyedül lenni a színpadon persze kihívás is. Tíz másodpercnyi pihenés sincs, nem inspirálhat az együttes vagy a karmester. Az élmény forrása csak a darab és a játékom lehet.

- Bach a mostani műsorodban meghatározó szerepet kapott.

- Ez kézenfekvő, hiszen Bach szólószonátái a hegedűirodalom referenciapontjai. A műsoron lévő Ysaÿe- és Bartók-művek struktúrájukban és utalásaikban ezeket a darabokat tekintik kiindulópontjuknak. A d-moll chaconne pedig teljesen egyedülálló mind a szonátaciklusban, mind Bach életművében. Olyan, a hangszer lehetőségeit és a tánctételek jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó univerzális nyelvet használ, amely nagyon erős ihletettségre utal. Rejtélyes az egész ciklus, nem tudjuk, miért szerepelnek az utolsó partita kivételével olaszul a tételnevek. Talán egy kivételes tehetségű olasz hegedűsnek szánta őket a mester. A darabok technikai megvalósítása mindenesetre a kor színvonalán korántsem magától értetődő.

- Ysaÿe darabjai sem nevezhetők könnyűnek. Hogy Bartókról ne is beszéljünk.

- Ysaÿe maga is világhírű hegedűművész volt. Darabjai hangszerszerűek, sokat kívánnak az előadótól, de hálásak is. Hangvételükben, harmónia­világukban talán könnyedebbek, mint Bach és Bartók művei, de korántsem lebecsülendők. Bartók szólószonátája pedig szerintem a hegedű-, de talán a teljes vonósirodalom csúcspontja. Szerzője szellemi nagyságának ragyogó bizonyítéka: nem lehet elégszer eljátszani. A fúgatétel a hegedűrepertoár legkomplexebb darabja, nehezebb, mint bármelyik Paganini-mű. A lassú tétel olyan mélységeket jár meg, amelyek még Bartók világában is szokatlanul reménytelenek, sötétek, a záró Presto negyedhangos keresgélései során pedig mintha a ködből szabadulnánk, amikor egy népi motívum érkezésével felcsillan a remény.