Nem túlzok, amikor azt mondom: mindent, amit zenészként elértem, Weiner Leónak köszönhetek…. Számomra mindig Weiner volt és marad is „a zenész" kiemelkedő mintaképe.

Solti György

Folkish meg nem is

2017. november 8.

A népzene vegytiszta állapotban nehezen lelhető fel. Mint egy instabil vegyület, minduntalan reakcióba lép valamivel az éppen aktuális közegében. Azonban nemcsak maga a népzene tünékeny és változó, hanem az azt értelmezni és definiálni kívánó tudományterületek is folyamatosan átalakuláson mennek át. A tudomány, az oktatás, és legújabban az előadóművészet is megpróbálta a maga eszközeivel meghatározni a népzene fogalmának lényegét, de az említett instabilitás hosszas körülírásokra kényszeríti a gondolkodó betűvetőket. Ne feledkezzünk meg arról az örök tudománytörténeti paradoxonról sem, hogy a megfigyelő mindig hatással van a vizsgált anyagra, így egy megfigyelés sosem lehet teljesen objektív.

A népzene ideáját örömmel használta a maga céljaira a nemzeti öntudatra ébredő 19. század, de a széles paraszti rétegek öntudatlan „önművelése” jól illett az 1950-es évek Magyarországának kultúrpolitikai kliséi közé is. Napjainkban pedig gyakran a romlatlan aranykor felé forduló, múltba révedő könnyes tekintetek csillogásában ismerhetjük fel a romantika óta oly kedves szólamokat. Ma már tudjuk persze, hogy az ideák ikonszerű világa alkalmas a legkevésbé a dinamikusan változó népzene megannyi mechanizmusának leírására. Jelen kontextusban ráadásul nem egyszerűen a népzene, sokkal inkább a magyar népzene mibenléte fontos számunkra, ezzel azonban újabb kérdések özöne zúdul a nyakunkba. Ez a kifejezés pontosan melyik népzenét jelenti? A magyar nyelvterület népzenéjét? A magyar nemzetiségű emberek népzenéjét? A magyar nemzetiségű zenészek által játszott népzenét? A magyar nyelven énekelt népzenét? Látjuk, hogy nem tekinthetünk el a nemzetiségek egymásra hatásának kérdésétől, e térben és időben egyaránt szerteágazó hatásmechanizmustól. A definíció-fabrikáló tudós tehát jól teszi, ha óvatosan fogalmaz.

 

A Tordai-hasadék nyugati torkolata, Orbán Balázs ( 1864k.) fényképe alapján.
Fotó: Fekete Zsolt

 

Jelentős gondolkodóink tisztában voltak a folklórfolyamatok komplexitásával, így pontos – és helyenként óvatos – válaszaik nagyrészt máig érvényesek. Kodály Zoltán szerint „az európai népek élete már századok óta megállás nélküli átmenet az írástalan, őstermelő népkultúrából a városi, könyv- és gyárkultúra felé”. A 19. század „félművelt zeneéletének” népzene fogalmát, annak félreértéseit tűéles mondatokkal ecseteli: „a nemzet nagy többsége, önmagát is népnek érezve, arra a közszájon forgó dalkincsre gondolt, mellyel naponta élt, melyet mindenki ismert”. Ez a műzenei repertoár kétségtelenül hatott a népzenére és fordítva: nyomokban tartalmazott népzenei elemeket, de nem azonos vele. Bartók Béla sem lelkesedett korának zenei közízlésért. Nehezen viselte a 19. századi népzene-(félre) értelmezés közgondolkodásból szinte kiirthatatlan utóhatásait. Amikor egyik levelében új tervéről, a magyar népdalok zongorakíséretes feldolgozásáról ír, hozzáteszi: „Jó magyarjainknak persze ilyesmi nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban ízlik nekik a megszokott cigányos slendrián, amelytől minden zenész és minden művelt külföldi világgá fut.” A népzene, a népies műdal és a cigányzene fogalmainak keveredése máig ható probléma. Bartók szerint „az az egynéhány beszármazott idegen, többé-kevésbé dilettáns zenész a cigányzene hatása alatt összeírt dilettáns munkája nem nemzeti zene, ezekben jó ízlésű ember nem gyönyörködhetik” – amivel a 19. század szerzőire, Biharira, Lavottára, Csermákra és társaikra utalt. Saját írásaiban különböző definíciós határok megrajzolásával kísérletezik, hol a városi kultúra befolyásának hiányát emeli ki, hol a paraszti réteg használati zenéjeként határozza meg a népzenét. Tágabb értelemben pedig valamely emberi közösség által használt dallamok összességének látja, mint a „zenei ösztön spontán kifejeződését”. Végső soron azonban a stílusrétegek kialakulását tartotta döntő szempontnak, amelynek feltétele valóban a dallamok kis közösségekben, hosszú időn át tartó használata.

A tudomány képviselői közül végül Dobszay László végletekig finom és körültekintő leírását érdemes idézni. A népzene és művészi zene kölcsönös viszonya miatt minél korábbi zenetörténeti korra kívánjuk vonatkoztatni a „fogalompár bármelyik tagját, annál nehezebb lesz a határvonalat meghúzni. Akár a műzenével, akár az újkori populáris zenei stílusokkal vetjük össze a népzenét, egyrészről a népzene jellegzetes különbségei tűnnek elénk, másrészről viszont azok az összefüggések, folyamatos átmenetek, melyek a határvonalak meghúzását nehezítik, vagy legalábbis csak a szélső pólusoknál teszik világossá a különbségeket.”

Úgy tűnik, hiába vágyunk rövid és könnyen érthető meghatározásra. Ám éppen ez adja a dolog szépségét is. Hihetetlen vitalitásának köszönhetően a népzene túlnőtt a tudomány keretein, és egyfajta transzmutáció után meghódította a városi kultúrát, előbb a táncházmozgalom kínálta új szórakozási formaként, később a művészetoktatás, majd a tanárképzés területén. Ma a Zeneakadémia Népzene Tanszékén teljesen természetes, hogy a magyar nyelvterület zenéje mellett a Kárpát-medence nemzetiségeinek zenéivel is foglalkoznak a hallgatók. Sőt, kísérletképpen a kodályi sugallat is valóra válik: a csak írásban fennmaradt zenetörténeti források rekonstrukciója a népzenei előadásmód elemeinek segítségével.

Az előadó művészetben tapasztalható tendenciák azt mutatják, hogy egyre többen és egyre szívesebben nyúlnak a népzene évszázadok alatt tökéletesre csiszolódott zenei formáihoz. Gyors siker várható ezektől a tökéletes zenei miniatúráktól, főképpen, ha felhasználójuk eleve alkalmatlan hasonló esztétikájú zenei gondolat létrehozására. Ilyen esetben a népzenei kötődés a zenekari kommunikációban inkább mentegetőzésnek, magyarázkodásnak hat. Valódi szintézis nem alakul ki, a népzenei stíluselemek vagy zenei idézetek mozaikszerűen jelennek meg, kétes értékű kötőanyag közé feszítve. Az nyilvánvaló, hogy a népzene sajátos nyelv, amelynek ismerete nem egyenlő néhány jellemző szavának ismételgetésével. A valódi szabadságot az jelenti, hogy egy nyelv elsajátítása után képesek vagyunk verset írni az adott nyelven. Vannak persze jó példák is, ahol az egymás mellé rakott zenei dominók gyönyörű képpé olvadnak össze, és új esztétikai minőség születik. Vajon milyen arányban lehet jelen ez a zenei palettán az olcsó és felszínes megoldásokkal szemben? A tapasztalat szerint elenyésző a népzene mély ismeretén alapuló, abból valóban új minőséget alkotók száma. De ne keseredjünk el. A zenetörténet mintha azt tanítaná számunkra, hogy mindig is ilyen volt a jellemző arány. A valódi alkotások a Gauss-görbe jobb szélén találhatók…

Bolya Mátyás

Címkék