Vecsey Ferenc

Vecsey Ferenc a 20. század elején Hubay Jenő zeneakadémiai osztályából kikerült és világszerte nagy feltűnést keltett hegedűs csodagyerekek első generációjának képviselője. Valamennyi közül a legfényesebb karriert ő futotta be, és a század első évtizedeiben a magyar előadó-művészet legnépszerűbb „világmárkái" közé tartozott. Alakját már életében legendák övezték, és sok megalapozatlan, ellentmondásos híresztelés látott napvilágot vele kapcsolatban, ami az utókor számára még rejtélyesebbé tette személyét. Élete és művészete megismerésére és megalapozott értékelésére csak azóta nyílott lehetőség, hogy Rakos Miklós a közelmúltban feldolgozta a művész olaszországi hagyatékát.

 

Vecsey Ferencet kezdetben édesapja, Vecsey Lajos tanította hegedülni, aki tisztviselőként is képzett zenész volt, hiszen Hubay Jenővel egy osztályba járt a Nemzeti Zenedében. Fia oktatását annak öt éves korában kezdte meg, két évvel később Hubay tanította magánúton, 1901-től pedig hivatalosan is tanítványa lett a Zeneakadémián. Vecsey első ismert fellépésére 1899 nyarán Tátraszéplakon került sor, ezt követően Budapesten keltett feltűnést szerepléseivel. Az alig tíz évesen már kész művésszé érett gyermek külföldi bemutatkozására 1903 októberében Berlinben került sor, s és egy csapásra világszerte ismertté tette a nevét. Egy hónap alatt tucatnyi hangversenyt adott Németországban, játszott Vilmos császár és felesége előtt Potsdamban, és karrierjének minden képzeletet felülmúló sikereihez a hegedűsfejedelem, Joachim József meghatott dicsérő szavai is hozzájárultak, amelyeket a sajtó széles körben visszhangozott: "Nem találok szavakat... hetvenkét esztendőt értem meg, anélkül, hogy ilyen csodának hitelt adtam volna valaha, amilyennek most magam voltam tanúja...". Impresszáriója a siker érdekében Joachim tanítványaként reklámozta mindenütt, de ez csak csekély mértékben felelt meg az igazságnak.

 

Vecsey berlini debütálásával [Hubay Joachimhoz adott ajánló sorokat]szédítő iramú karrier vette kezdetét. 1904-től több orosz, német és angol turné következett, 1905 elején az Egyesült Államokba is elérkezett diadalútján (a Carnegie Hallban január 10-én mutatkozott be). 1906 tavaszi ibériai körútján Bartók Béla volt zongorakísérője. Néhány év alatt több száz hangversenyt adott világszerte, az utazások szüneteiben pedig tovább folytatta a tanulást mesterénél. 1907-től a rendszeresen ismétlődő turnék között (1911-ben és 1913-ban Dél-Amerikában is járt) Berlin volt fő tartózkodási helye, ahol Paul Juonnál, a főiskola zeneszerzés-professzoránál összhangzattan-, majd ellenpontoktatásban részesült, és ő maga is komponálásba kezdett. Elsősorban saját maga számára írt rövidebb, virtuóz karakterdarabokat. Ezek közül a legnagyobb sikert a Valse triste érte el, amelyet más neves művészek is szívesen illesztettek műsorukba.

 

Vecsey, az egyik első igazi hegedűs világsztár, már egy új korszak képviselője volt az előadó-művészet történetében, amikor a koncertezésben egyre inkább az üzleti jelleg és a professzionális módon kivitelezett szenzációkeltés került előtérbe. A felülmúlhatatlan technikai tudást és mély átélést nemes eleganciával ötvöző játékával ugyanakkor a virtuózok letűnt, hősi korszakának hagyományát is továbbörökítette. Repertoárjának középpontjában a romantikus virtuóz karakterdarabok és versenyművek álltak (fontos szerepet játszott Sibelius koncertjének népszerűsítésében), és emlékezetesek Dohnányival közösen adott szonátahangversenyei is (1909, 1916-17).

 

Gyermekkorát követően Vecsey kevés időt töltött hazájában. 1907 májusában a Zeneakadémia új épületének avatási ünnepségein Hubay 3. hegedűversenyének bemutatásával vett részt, és az I. világháború végéig évente többször is fellépett Magyarországon. Életének utolsó másfél évtizedét hazájától távol töltötte, csak 1926-os jótékony célú turnéja és a következő évben Budapesten rendezett hangversenyei alkalmával tért haza. De külföldön is mindvégig magyarnak vallotta magát, és (Németország kivételével) ragaszkodott a Ferenc keresztnév feltűntetéséhez. Itáliában telepedett le, Perugiában, majd Velencében élt. Ebben az időszakban már ritkábban lépett fel, de mindvégig rendszeresen és magas színvonalon játszott. Több időt fordított pihenésre és olvasásra, érdeklődéssel tanulmányozta a buddhizmus tanait anélkül, hogy buddhista lett volna. Negyvenkét évesen, alkotóereje teljében váratlanul érte a halál.

 

Gombos László