Orbán György 70
Kolozsvár, 1989 ősze. 14 éves lurkó ül mesterénél zeneelmélet órán. „Tanár néni, zeneszerző szeretnék lenni! Mindenáron. Budapestre költözünk nemsokára a családommal. Mit tegyek? Kitől tanuljak?” Az idős hölgy (Demény Piroska, kiváló népzenekutató, zenetanár, az akkori Erdély egyik legszenzációsabb, univerzális műveltségű koponyája) így felel: „Édes fiam, van egy volt tanítványom, aki Budapesten él. Nagyszerű zeneszerző, Orbán Györgynek hívják. Ha megérkeztek, menj el hozzá. Mondd, hogy én küldtelek, és hogy zeneszerző akarsz lenni. Tanítani fog téged.”
Drága Gyuri!
Ugyan négy évvel később, már a zeneakadémiai felvételi előtt, valóban elmentem hozzád, ahogyan Piroska néni tanácsolta, de az azonnali (úgy éreztem, kölcsönös) szimpátia mellé még egy nem jelentéktelen deus ex machina is szükségeltetett, hogy az idős hölgy jóslata beteljesedhessen: a zeneszerzés tanszék két nagyágyúja úgy összeveszett az év végi vizsgán valami szonátarondón, hogy egyikük azon nyomban megvált főtárgytanári státuszától és magától az intézménytől is. Így éppen ekkor kezdhettél el zeneszerzés főtárgyat tanítani, és így kerülhettem az osztályodba Beischer-Matyó Tamással, Csengery Dániellel és Jobbágy Tiborccal együtt.
A már említett rokonszenv és a rajongásig szeretett zeneszerzésórák ellenére még sokáig nem voltam vele tisztában, hogy ki is a mesterem valójában (kissé talán túl szerényen sosem mutattál saját művet ezeken az órákon). Erre 1996. decemberéig kellett várni, amikor a Miskolci Szimfonikus Zenekar Antal Mátyás vezényletével a Zeneakadémián bemutatta Rorate coeli című oratóriumodat. Döbbenetes erejű, lenyűgöző alkotás, amelynek jellemzője a fölényes anyagkezelés és a kikezdhetetlen ellenponttudás (Eisikovits Mihály és Sigismund Toduță voltak a tanáraid a kolozsvári Zeneakadémián), melyek leginkább a hatalmas kórustablókban mutatkoznak (például a 6. számú, tizenhat szólamú kóruskánonban), emellett egyfajta franciás, Honeggerre emlékeztető könnyedség lengi át az egész súlyos művet „Harmatozzatok”. Akkora élmény volt, hogy utána hónapokig ennek a műnek a homályos úton megszerzett kalózfelvételét hallgattam; teljesen a hatása alatt tartott.
Kórusdarabjaidhoz szintén csak a Zeneakadémia legvége táján kerültem közel: egy karvezetés diplomán vezényelte valaki Daemon irrepit calidus című, külföldön is hatalmas sikert aratott nőikarodat. Majdnem táncra perdültem a hallatán. Bár jól érezhetőek benne a klasszikus gyökerek (Kodály), valamint különböző kortárs, jazzes és filmzenés hatások, mindez összetéveszthetetlen, igen sajátos elegyet alkot, és ez igaz a többi, mintegy 140 (!) kórusdarabodra is – az Orbán kórusműveket ezer közül elsőre fel lehet ismerni. Miután a Daemon hatására belevetettem magam a tanulmányozásukba, igen hamar meggyőződésemmé vált, hogy Orbán György (Kocsár Miklóssal együtt) a magyar kórusművészet elsőszámú megújítója, egyébként pedig a magyar/közép-kelet-európai lélek egyik legmélyebb értője és legsajátosabb megfogalmazója.
Isten éltessen sokáig erőben, egészségben és töretlen alkotókedvben!
Gyöngyösi Levente