„Félelemben nem lehet hegedülni”

2017. január 12.

Napjaink egyik legsokoldalúbb hegedűse: barokkot historikusan játszik, a nagy romantikus és huszadik századi repertoárt modern hegedűn, de nyitott a népzene és a jazz irányába is. Viktoria Mullova a Szovjetunióban született, de fiatalon elmenekült az országból, s azóta Nyugaton él. Január 16-án barokk műsorral érkezik a Zeneakadémiára, a Koncertmagazinnak adott interjújában azonban sokkal több mindenről szót ejt: gyerekkoráról, félelmeiről, jazz-zenész férjével közös projektjeiről és a hegedülés gyakorlatáról egyaránt beszél.

Szigorú, mondhatni régimódi zenei nevelést kapott a Szovjetunióban. Látta-e ennek előnyét?

A technika, amit ott megtanultam, nagyon jó kiindulópont volt számomra. Tizenhat éves korig jól meg kell alapozni a technikát, utána már késő. De senki nem tanított zenére, nem mondták el, hogyan kell frazeálni, értelmezni stb. Csak technikát tanítottak.

Mikor fordult a korhű játék felé? Egy nagyon régi interjúban azt mondta, bélhúron már nem fog megtanulni játszani, mert az annyira más és olyan nehéz…

Ezt valóban nagyon régen mondhattam, akkor, amikor először hallottam az Il Giardino Armonico játékát. Csodáltam őket, és nem hittem magamban. A fantasztikus barokk zenész kollégák segítségével és hatására elkezdtem kísérletezni, és egyre jobban elsajátítottam ezt a játékmódot. Ma már a modern hangszeremen, a maivá alakított Stradivarin is tudok korhű módon játszani, mert megtanultam a barokk hegedűjátékot. A másik hangszerem egy bélhúros Guarneri, rövid, barokk vonóval. Más repertoárt játszom a két hangszeren, és gyakran egy koncerten belül is cserélgetem őket. De Beethoven hegedűversenyét is bélhúron játszom, még ha modern zenekar kísér is. A fémhúrok története a 20. században indul.

Bach szólószonátáiból és -partitáiból készített felvétele nagy szenzációt keltett.

De az első felvételem ezekből a darabokból ma már nevetségesen hangzik. „Jól” játszottam, de nem sok fogalmam volt a barokk artikulációról, és főképp a harmóniai összefüggésekről. 2009-ben újra felvettem a darabokat, már bélhúros hangszeren, korhű vonóval és egészen más játékmóddal. Sokkal könnyebb volt így játszani, mert a barokkban is így játszották őket. A modern, hosszú vonóval sokkal nehezebb – el lehet játszani vele a műveket, de sokkal nehezebb.

Férje, Matthew Barley jazz-zenész, csellista, más zenei világhoz tartozik. Közös lemezeik is vannak. Mit tanult tőle?

Sokkal lazább, improvizatívabb játék az övé, ezt nagyon jó átélni és megtanulni. Az első közös lemezünkön (Through the Looking Glass) popzenét és jazzt játszottunk. A második (The Peasant Girl) paraszt- és cigányzenei ihletésű darabokat tartalmaz, nagyrészt a férjem átdolgozásában. A legutóbbi (Stradivarius in Rio) már az én koncepcióm szerint készült, és dél-amerikai zenéket tartalmaz. Élvezem ezt a játékot. Egyáltalán, a hegedülés élvezete elég későn társult a játékomhoz. Nagyjából tizenöt évvel ezelőttig egyáltalán nem szerettem hegedülni… Nem találtam örömöt benne. Utáltam a hegedűhangot, sokkal jobban szerettem a csellót. A hegedűt a szüleim adták a kezembe, mert azt akarták, hogy sikeres legyek.

És az is lett.

Igen, igazuk volt, nem is hibáztatom őket, de ez nem az én választásom volt. Gyerekként irtóztam az egésztől.

De azután nagy versenyeket nyert, és az egész pályafutása a hegedűre épült.

Igen, de folyton féltem, egész életemben. Féltem a színpadtól, a bírálattól, a kritikusoktól, a közönségtől, mindentől. Félelemben nem lehet hegedülni, a zene csak akkor működik, ha az ember szeret zenélni.

A „Parasztlány”-lemezén magyar anyag is van. Ismeri a nagyon gazdag magyar népzenét?

Hogyne. Nekünk nyugaton persze minden „cigányzene”, ami kelet-európai. De én Bartók és Kodály népzenei alapú darabjait is jól ismerem és játszom.

Gyakran játszik Bartókot?

Azt nem mondanám, de azért szoktam. Lemezen is rögzítettem a Szólószonátát – nagyon nehéz darab! –, meg persze a „nagy” Hegedűversenyt. Bizonyos szerzőket néha évekig pihentetek, Bartók is ilyen. Sosztakovicsot tizenöt évig nem játszottam, azután visszatértem hozzá.

Kik azok a szerzők vagy korok, akiket-amelyeket a legközelebb érez magához?

Ezt így nem tudom megmondani. Szeretem váltogatni a stílusokat, a műveket, a szerzőket, hogy ne unatkozzam. Egyszerűen élvezem, amit tudok játszani, de nem kategorizálom magam. Szeretek többféleképpen játszani – ahogy mondtam, egy koncerten belül is váltogatom a két hegedűmet, ami hangolásban is különbözik: barokk zenét 415-ös hangolással, a későbbi darabokat 440-nel játszom.

Hogyan kezeli a hegedülés fizikai nehézségeit? Erre mindenkinek más technikái vannak.

Igen, a hegedülés nagyon fárasztó tud lenni, ha az ember nem sajátítja el a neki megfelelő testtartást és játékmódot. Én különböző nyújtásokat végzek minden reggel, hogy laza maradjak, és ne fájjon a játék. És nem gyakorolok túl sokat, legfeljebb két órát naponta, vagy még kevesebbet. Vagy kihagyok néhány napot. Sőt, hosszabb időket is. Tavaly nyolc hónapig nem játszottam, hozzá sem nyúltam a hangszerhez.

Nem hiányzott?

Egyáltalán nem. Utána pár nap alatt újra be tudtam játszani magamat. Azt hiszem, a hegedűoktatás, és egyáltalán a hangszeroktatás nagy hiányossága, hogy nem tanítják meg a fiatal zenészeket a jó testtartásra, így később nagy problémáik adódhatnak, fáj a válluk, a csuklójuk, a karjuk. Fontos, hogyan áll az ember, sőt az is, hogyan megy. A sportolókat, a balett-táncosokat tanítják erre, de ez a hangszeroktatásnak is része kellene legyen.

Három gyereke közül lett-e valakiből muzsikus?

Igen, a fiam jazzbőgős és zeneszerző. A két lányom is zenél, az egyik, aki Oxfordban tanul, szenvedélyes DJ. A másik lányom a Királyi Balettiskola növendéke.

Életének egyik legismertebb története az, ahogyan fiatalon Nyugatra szökött egy finnországi turné alkalmával. El tudja képzelni, milyen lenne, ha a Szovjetunióban marad?

Nem. Egészen más lettem, és már nem is érzem magam igazán orosznak.

 

Rácz Judit