„Mindig van helyes megközelítési mód, csak meg kell találni – ez az oktató legnehezebb feladata”

2018. február 01.

Joel Smirnoff, a neves New York-i Juilliard tanára és egykori diákja, a Cleveland Institute of Music korábbi vezetője, a négyszeres Grammy-díjas Juilliard String Quartett egykori vezetője nehéz és kiemelkedően felelősségteljes feladatnak tartja imádott küldetését: a tanítást, a tehetségek gondozását.

„A tanítás a legnehezebb feladat egy művész számára, hiszen nagyon óvatosnak kell lennie, hogy tanárként mit, és főként hogyan ad át diákjainak. A legkomolyabb kihívás, amikor egy kiváló, ügyes tanítvány kopogtat. Az első találkozáskor bennem ilyenkor az a kérdés motoszkál, hogy mit is taníthatok ennek a diáknak, hogyan tudom őt tovább építeni. Meg kell találnom a növendékem gyenge pontját, amihez még hozzá tudunk tenni, ahonnan még fejlődhet. Nem könnyű megtalálni e területet, hiszen mindenki az erős oldalát igyekszik mutatni, lévén büszke a képességeire. A másik fontos tényező, hogy egyetlen tanárnak sincs felhatalmazása elsorvasztani a diákja személyiségét. Felelősségünk tudatában úgy kell erősítenünk a gyenge pontokat, hogy közben az erősségeket ne befolyásoljuk. Az egyéniségeket megőrizve kell oktatnunk, ellenkező esetben maradandó károkat tudunk okozni zenei pályafutásukban. A zene olyan művészet, amely a személyiség megnyilvánulására épít az előadás alatt, ezért nagyon ügyesen kell megközelítenünk tanítványainkat, hogy véletlenül se formáljuk át őket. Rá kell lelnünk a soron következő útra. Mindig van helyes megközelítési mód, csak meg kell találnunk.”

 

Joel Smirnoff hegedűművész, karmester szerint a tanulási folyamat nagyon hosszú. A mai napig diáknak érzi magát, aki mindig a folyamat újabb, felsőbb szakaszába lép. „Tanárként látni kell, hogy adott diákunk hol tart a saját tanulási életszakaszában, hiszen egyszerre csak egy lépést tudunk vele megtenni. A szeptemberi Bartók Világverseny alatt az egyik diákom, aki nem jutott be a középdöntőbe, odajött hozzám azzal, hogy nem tudja, mi lehet a következő lépés számára. Egy kávé mellett elmondtam neki, hogy én tudni vélem, mi következik, azaz, mi történjen most vele a zenei pályafutásában. Ettől sokkal jobban érezte magát, és megnyugodott. Bevallom, a tanítás – annak ellenére, hogy imádom – nagyon fárasztó feladat. Az oktatás sokat követel tőlünk, tanároktól is, például nagyon figyelmesen kell hallgatnunk, a zene iránti mély elkötelezettséggel, mindennap órákon át, ahogyan diákjaink játszanak. Emellett meg kell értetnünk tanítványainkkal, hogy zenésznek lenni privilégium. A zene az életünk, de egyúttal belőle is élünk. A zene értékének, a zeneszerzőzsenik világának hiteles megismertetése is a mi feladatunk.”

 

„Oktatókként mindig megpróbáljuk» rendszerezni «a művészdiákjainkat, de tulajdonképpen azok lesznek sikeresek, akik ellenállnak ennek. Ők természetesen, zsigerből zenélnek. Ugyanezt figyelhetjük meg a táncosoknál és az énekeseknél is, a sikerük titka a természetes mozdulat és a természetes énekhang. Ezért is hangsúlyozom az oktatás rendkívül felelősségteljes minőségét – a legfontosabb ugyanis, hogy a tanítványaink önmaguk maradjanak az előadások alatt is. Tiszteletben kell tartanunk a személyiségüket, a stílusukat, és támogatni kell őket úgy, hogy közben új ajtókat is ki tudjunk előttük nyitni. A zene az, és nem a tanár, aminek hozzá kell tennie a személyiségükhöz, a mesternek ebben csak segítenie kell. Egyik tanárom, Dorothy Delay mondta nekünk, hogy a zene nem rólunk szól. A zene színházi értelemben a mi szerepünk, amit mi eljátszunk. Így minden zenész bizonyos szempontból színész.”

 

„Sok zenész próbál úgy sikeres lenni, hogy bejárva a teljes színpadot, látványos mozdulatokkal játszik. A régi nagyok meg sem mozdultak a színpadon – Alberstein, Ojsztrah és Bartók például, de a Budapest Kvartett sem. A sikerhez a legfontosabb, hogy érzelmi zenei élményt kapjon a közönség. Mindig is összetett feladat volt ez, de ma még sokkal nehezebb, hiszen a közönség a multimédiás élményekhez szokott, és így a többségnek nehezére eshet egyetlen érzékszervre összpontosítani. Lehetetlenség azt mondani egy mai, a digitális világban felnövő gyermeknek, hogy csak hallgassa a zenét, és ne nézze a képernyőt közben. Ezért gondolom úgy, hogy a rádió csodálatos volt és a mai napig csodálatos. Régen, amikor még nem volt televízió és csak a rádiót hallgatták az emberek, a zene sokkal többet jelentett nekik, és hatásosabban jutott el hozzájuk. A zenehallgatás beindítja a képzelőerőt, és ez páratlan élmény.”

 

„A mai fiataloknak nagyon sok lehetőségük, felületük van arra, hogy zenét hallgassanak, így régi híres felvételekhez is könnyen hozzáférnek. Ezért nem jöhetnek semmilyen kifogással, hogy miért nem hallották még ezt vagy azt az előadót. Csalódás számomra, mikor megkérdezek egy fiatalt, hogy mit hallgat és kiderül, hogy csak fiatal zenészek előadásait. A diákjaimtól megkövetelem, hogy régi felvételeket is meghallgassanak. Az is fontos, hogy ne csak stúdióban rögzített darabokkal találkozzanak, mert az élő előadás egészen más. Hallani kell, hogy élőben mire képes egy művész. Úgy tapasztalom, hogy a mai fiatalok kevés koncertre járnak. Amikor én fiatal voltam, rengeteg koncertre jártunk. Gyerekként New Yorkban éltem, és minden második este belógtam a Carnegie Hallba. A zenész és a közönség közötti kapcsolatteremtés jelentőségét nem értheti meg, aki nem jár elegendő számú koncertre.”

 

„Nagyon szeretnék látni egy olyan csodagyereket, mint amilyen Mozart volt, aki játszik is és zenét is szerez. Ha megnézzük Bartókot, Chopint vagy Brahmsot, ők mind maguknak szereztek zenét. Amikor Clevelandban elnök (rektor – szerk.) voltam, járt hozzánk Daniil Trifonov zongorista, ő szintén magának szerzett zenét. A 19. században sokkal természetesebb volt, hogy mindenkinek kellett zenét szereznie, még ha nem is mindegyik zenemű sikerült jól. Abban az időben a zenészeknek meg kellett tapasztalniuk az érzést, amikor szembenéz velük egy üres kottapapír, és írni kell rá valamit. Ma más a helyzet. Egyrészt vannak a zeneszerzők, másrészt vannak a zenészek – elkülönülten. Számomra az igazán jó zeneszerző egyben zenész is.”

Illyés Ágnes