A legkisebbeknek sincs megtiltva, hogy nagy dolgokról álmodjanak, sőt törekedjenek is nagy dolgokra – szerényen, képességeikhez mérten.

Liszt Augusz Antalnak

A mi Kobajasink

2014. március 24.

Kobajasi Kenicsiró a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tiszteletbeli tanáraként vezényli március 26-án a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarát.

"Hal vagyok abban a vízben, amit zenének hívnak. Hogy kicsi-e ez a hal vagy nagy? Ezt majd az utókor eldönti." Ferencsik János, az Állami Hangversenyzenekar (ma Nemzeti Filharmonikusok) legendás karmestere fogalmazott így. Nemcsak a zenével, hanem a zenében élt. Halála után néhány évvel egy olyan művész vette át tőle a „stafétapálcát", akiről ugyanez sugárzik. Az anyanyelvét nem értjük, de a mozdulatait olvassuk: ő a mi Kobajasink, aki hisz abban, hogy a lelke nemcsak japán, hanem egykoron magyar tájakon is vándorolt.

A fél ország nézte 1974-ben a kor komolyzenei tehetségkutatóját, a Magyar Televízió I. Nemzetközi Karmesterversenyét. Úgy értett mindenki a vezényléshez, mint a focihoz – de szép is volt! A nézőket elvarázsolta a fiatal győztes karmester, Kobajasi Kenicsiró. Csak 9 éves voltam, de jól emlékszem a rajongásra, amely körülvette, alázatos meghajlásaira, a hajára, a mosolyára, egész lényére, melyből sugárzott, hogy váratlanul érte a magyar szeretetözön.
 

Kobajasi Kenicsiró és a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara (fotó: Schiller Kata)
 

Negyven esztendeje, hogy megszületett hazánkban a Kobajasi-kultusz. "Itt, a Zeneakadémián is könnybe lábad néhány tanárunk szeme, ha meghallja a nevét" – mondta Batta András rektor, amikor a 72 éves mesternek átadták a Zeneakadémia tiszteletbeli tanára címet. Kobajasi Kenicsiró – becenevén Kobaken – egyébként ma is két órát alszik minden koncertje előtt, a kondícióját golfozással tartja karban, szellemi frissességét pedig a japán sakkal, a sógival ápolja, amelyet tábla nélkül, fejben is képes játszani.

Fukusima tartomány nevét a szomorú környezeti katasztrófa miatt emlegetjük manapság – itt született Kobaken. Atlétának akarták nevelni, amíg meg nem kapta lemezen Beethoven V. szimfóniáját. Nagy hatással volt rá a muzsika, s ahogy fogalmazott, „mindent legyőző Beethoven-szeretete" repítette a tokiói zeneművészeti főiskolára. Karmesterként Budapesten indult el nemzetközi karrierje, de nem engedtük el messzire. Ferencsik maga mellé vette asszisztensnek. 1987-től Kobajasi az ÁHZ vezető karmestere, 1992-től fő-zeneigazgatója lett, egészen 1997-ig. Bár akkor távozott, az örökös elnök-karnagyi kinevezés egy életre megerősítette az addig szövődött szálakat.

Az ÁHZ-val töltött tíz év alatt több mint félezer fantasztikus hangverseny jelentette az együttműködés gyümölcseit, főként a romantikus és a korai 20. századi művek felejthetetlen előadásai. „A döntő szerepet Kobajasi átütő hatású karmesteri tehetsége játszotta, megcsodálni való, hibátlan koncentrációja másfél órán át, mesteri kapcsolatteremtő képessége a zenészekkel és a zenével, végtelen rugalmassága, színérzéke, és az a lelki szépség, ami az interpretációból felénk áradt" – írta Kroó György Kobajasiról egyik Mahler-koncertje után. És a közönség végtelen hódolattal ünnepli ma is, ahányszor csak visszatér hozzánk vezényelni. Reméljük, még sok alkalommal.

A mi Kobajasink – mint hal a vízben, úgy él a zenében. Kicsi vagy nagy? Majd az utókor eldönti. De hogy aranyhal, az biztos!

Devich Márton cikke eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014/január-júliusi számában jelent meg.

Címkék