Büszkeséggel teli, briliáns muzsika égi hangjai

2018. április 05.

„Az a kedvenc, amit éppen játszom” – Gulyás István, Yohei Wakioka és Jandó Jenő zongoraművészek élményeit gyűjtöttük csokorba a Zeneakadéma névadójáról, Liszt Ferencről. A művészek egy körinterjúban idézik meg Liszt alakját, muzsikáját és alkotóművészetét.

Van-e kedvenc darabja Liszttől, s ha igen, miért éppen az?

Gulyás István: Általában az a kedvenc, amit éppen játszom, de azért van néhány szívem csücske is: a h-moll szonáta, a Bénédiction de Dieu dans la solitude, azaz az Isten áldása a magányban, ami egy csodálatos darab, nem tud az ember meghatottság nélkül gondolni rá, vagy említhetném még a Pensée des morts, vagyis Emlékezés a holtakról című művét is. Nagyon szeretem az egész Zarándokévek sorozatot is, a nagy része a repertoáromon is van, néhány darab hiányzik már csak belőle. Innen jött végül az ötlet, hogy eljátszom három részre tagolva az egész ciklust, a mostani Liszt-napon következik ennek a sorozatnak a második része. Zeneakadémistaként ezeket a műveket inkább a virtuozitásuk miatt kedveltem, ma már azonban, mondhatni bölcsebbé válva leginkább a darabok természet közelisége fontos a számomra, s egyúttal az emberi természetre gyakorolt hatásuk.

 

Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont.

 

Yohei Wakioka: A legkedvesebb Liszt-darabom a h-moll szonáta, minthogy ebben a műben valóban egy elképesztő dráma játszódik le az emberek, az ördög és az Isten között. Mindezzel együtt úgy vélem, hogy minden egyes Liszt-kompozíció hihetetlenül szép, mély és szentséges.

Jandó Jenő: A legtökéletesebb Liszt-darab a h-moll szonáta, de egyszerűen azt is mondhatom, hogy mindig az a kedvenc, amit éppen játszom. Szeretem még a Mefisztó-keringőt is a számos nagyszerű darabja közül, de a h-moll szonáta kiemelkedően tökéletes. Sok olyan műve is van azonban Lisztnek, ahol túl sok a hang, a kevesebb több lett volna, a h-moll szonátában azonban egy felesleges hang sincs.

Mi a legkedvesebb emléke a Liszt Múzeumban, illetve a Régi Zeneakadémia Kamaratermében?

GI: A legfrissebb élményem az októberi kamaratermi koncertem. Nagyon jólesett, hogy a közönség soraiban csönd volt, ami azt jelenti, hogy figyelnek és veszik a lapot, és ez egy nagyon fontos visszajelzés az előadóművész számára. Általánosságban úgy gondolom, hogy ha bemegyünk a Vörösmarty utcai épületbe, sétálunk a folyosókon, belépünk a koncertterembe, akkor érezzük, hogy Liszt itt nyomot hagyott, szinte látjuk a lábnyomát, érezzük a jelenlétét. Ha a múzeumban járok, a koncertélményeimen túl az is nagyon fontos a számomra, hogy mindig új dolgokat tudok meg Lisztről az ottani kollégáktól, akik szintén szenvedélyesen szeretik a művészt.

YW: A legszebb élményeim természetesen azok a koncertek, amiket itt adtam, de azt a lelkesedést sem tudom elfelejteni, amit akkor éreztem, amikor Liszt koncertzongoráján gyakorolhattam, vagy mikor láthattam a nagy mester tárgyait és hangszereit.

JJ: Készült korábban egy lemez, amin a Liszt Múzeumban található hangszereken játszottam, ez kedves emlékeim közé tartozik. Szerettem ezeket az instrumentumokat, bár kicsit ismerkednem kellett a felvétel előtt velük, hiszen muzeális darabokról van szó, közülük is az üvegzongora került a legközelebb a szívemhez, nagyon felemelő élmény mind a mai napig, hogy megszólaltathattam rajta Liszt muzsikáját. Égi hangjai vannak. Persze nemcsak a liszti zongorákat szeretem, hanem a hely szellemét is, hiszen itt élt és tanított Liszt Ferenc.

Ha itt ülne körünkben a mester, mi az, amit feltétlenül megkérdezne tőle?

GI: Ha csak egy kérdésem lehetne, akkor az a h-moll szonátára vonatkozna. Megkérném, hogy árulja el a picinyke csodát, súgja a fülembe a titkot, s akkor Karinthyt idézhetném én is, hogy „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Játszottam is, tanítom is ezt a darabot, a legfőbb problémám azonban az, hogy bárkinek a véleményét, előadását hallgatom ezzel a művel kapcsolatban, részleteiben nagyon hihető és meggyőző, de egészében nem. Van bennem egyfajta kényszer, hogy megfejtsem, az én tanárom, Bächer Mihály, aki nagyon nagy hatással volt rám, soha nem beszélt nekem arról, hogy a h-moll szonáta miről szól. Valóban Faust-szerű, ördögi, elkárhozás meg mennybemenetel jellegű is, de hogy itt egy történet van-e, azt nem tudhatjuk, mindazzal együtt, hogy a szonáta nem programzene, hanem hangszeres zene, aminek nincs története. No, ezt mindenképpen megkérdezném Liszttől. Egy történet szerint Liszt barátai társaságában játszotta egyszer a h-moll szonátát, ahol Wagner is jelen volt. A darab végén odament Liszthez, lelkesen gratulált neki, majd feltette a következő kérdést: Ugye, ez egy Faust-szonáta? Liszt azonban csak rejtélyesen mosolygott, egy árva szót sem ejtett ki a száján.

YW: Legszívesebben arra kérdeznék rá a mesternél, hogy mire van leginkább szüksége, mit kell tanulnia és mit kell tennie egy embernek ahhoz, hogy valódi művész válhassék belőle.

JJ: Nem kérdeznék Liszttől semmit, csak rámutatnék a zongorára, és arra kérném, hogy játsszon valamit. Kérdezhetném persze például a tempóról, de minek, hiszen biztos, hogy kétszer ugyanúgy nem játszott el semmit. Ha a mester itt ülne velünk, akkor én szépen a sarokból figyelném, hogy hogyan képzi a hangokat, mennyire érzi magát feszélyezve, milyen hangokat hozna ki ebben a kis teremben a zongorából.

 

Keszler Patrícia