Elhunyt Vikár László, a Zeneakadémia egykori egyetemi tanára, Széchenyi-díjas népzenekutató

2017. május 14.

Mély fájdalommal értesültünk róla, hogy éltének nyolcvannyolcadik évében elhunyt Vikár László, a Zeneakadémia egykori egyetemi tanára, Széchenyi-díjas népzenekutató.

Talán a név is kötelezte a pályaválasztásban, hiszen távoli rokona volt Vikár Bélának, az első népdalgyűjtők egyikének. Szellemi atyaként Kodály Zoltánt és Szabolcsi Bencét tudhatta magáénak, igaz, először ének-zenetanár és karvezető szakra iratkozott be a Zeneakadémiára, s csak később végezte el a zenetudományi szakot is. A diploma megszerzése után Kodály szinte azonnal maga mellé vette, tagja lett a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának, majd a ranglétrát végigjárva 1977 és 1991 között közel másfél évtizeden keresztül vezette a Zenetudományi Intézet Népzenei Osztályát (a csoport jogutódját). Alapelve volt, hogy az etnomuzikológia elképzelhetetlen terepmunka nélkül, hogy a népzene kutatójának nem csupán a zenét, hanem a népet is ismernie kell. Ennek szellemében élete során több mint 8000 dallamot gyűjtött. Járt Erdélyben, a Felvidéken és a Dunántúlon, hagyatékának legjelentősebb részét azonban a magyar népzene őstörténetével foglalkozó keleti kutatásai képezik. Elsősorban rokon népek dallamait gyűjtötte, ám a cseremisz, csuvas, votják, mordvin, baskir és tatár népzene mellett a kínai, a török és a bolgár népzenével is intenzíven foglalkozott. Az Urálon túli gyűjtések eredményeit négy, terjedelmes, angol nyelven publikált kötetben adta közre kollégájával, a nyelvész Berecki Gáborral közösen. Több mint egy tucatnyi könyvet publikált, s tudományos közleményeinek száma jóval meghaladja a százat. A hetvenes évektől kezdve közel harminc éven át tanított a Zeneakadémián, s mivel a népzene minden hallgató számára kötelező tárgy volt, oktatói pályája során több ezer hallgató tanult tőle. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a népzene tekintetében a mai magyar zenei élet meghatározó része Vikár-tanítvány volt, hogy napjaink zenei életére elementáris hatást gyakorolt. Mert a legnagyobb tanáregyéniségekhez hasonlóan nem a tananyagot tanította, hanem a diákokat, nem ismereteket adott át, hanem szemléletet. Bár jó pár éve már nem tanít a Zeneakadémián, tudományos precizitása, soha nem lankadó kíváncsisága, a népzene iránti múlhatatlan lelkesedése nagyon fog hiányozni. Öröksége azonban velünk él, s kötelességünk azt megőrizni.

Nyugodjék békében!