Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét.

Liszt Augusz Antalnak

A hydraulistól a hangversenytermi orgonáig

2019. január 4.

Milyen hangszer az orgona (organon, organum)? Hogyan működik, hogyan néz ki? Ezekre a kérdésekre nem adhatunk rövid választ. Egyrészt nincs egységesen meghatározható mérete vagy alakja: történetéhez éppúgy köthető a víziorgona tucatnyi sípjával, mint a hét billentyűsoros, akár több ezer sípot is magában rejtő, világrekordra is jelölhető hangszer. Másrészt megszólaltatási módja sem egységes, hiszen a billentyűk méretezése is eltérő volt az egyes korokban. Mire az orgona 1907-ben, korának legmodernebb formájában a Zeneakadémia Nagytermébe került, oly mértékben lett mássá, mint amilyen hosszú utat járt be e több mint két évezrednyi idő alatt.

Az orgonatörténet kezdeteit nagyjából Kr. e. 250 körülre tehetjük, amikor alexandriai Ktészibiosz (Kr. e. 285–222) feltalálta a hydraulist. Bár Mozart az orgonát minden hangszerek királyának mondta, a hajdani római arénákban megszólaló előképének hangja inkább kellemetlen lehetett, mintsem emelkedett. A víziorgona az antik aulosra (nyelvsíp-párból álló fúvós hangszerre) hasonlító éles hangot adhatott, és mint ilyen, szabadtéri hangszer volt. A viadal vagy az előadás kezdetét és végét jelezhette olyan pillanatokban, mikor nyilvánosság előtt döntöttek életről és halálról.

Az Aquincumban 1931-ben világszenzációként megtalált hangszernek már más funkciója is volt. A II. segédlégió orgonistájának felesége rövid élete alatt hydraulison „szépen játszva gyönyörködtette a népet” – amint az a Kr. u. 3. század második feléből származó szarkofágján latinul máig olvasható. Azt is kőbe vésték a jámbor Aelia Sabináról, hogy húros hangszeren is játszott és kedves hangja volt. Nemcsak jeladó, de szórakoztatásra vagy akár énekkíséretre is alkalmas hangszerré vált a víziorgona, amiből ekkorra már ajaksípok szóltak. A bonyolultnak számító szerkezet előállítása igen költséges lehetett, értékes volta miatt több nyugat-európai uralkodónak ajándékoztak hydraulist. 757-ben Kis Pippin Compiègne-ben állíttatta fel azt az orgonát, melyet a bizánci császártól kapott – ez azonban még nem templomi hangszer volt.

 

Részlet a Zliten-mozaikról (Kr. u. 2. század), melyen egy gladiátorviadalt hangszerekkel
(balról: tuba, hydraulis és két cornua) kísérnek
 

A kereszténység sokáig mellőzte az orgona használatát a hangszer pogánysággal összefüggésbe hozható múltja miatt. Bár erre utaló jelek jóval korábbról is fellelhetőek, legkésőbb a 9. században terjedni kezdett az organon használata a nagyobb templomokban. Általános feladata a harangokhoz hasonlóan a templomi szolgálat kezdetének jelzése volt, de egyes adatok szerint akklamációk (liturgikus közösségi felkiáltás, mint az Alleluja és a Kyrie) alkalmával szintén a harangokkal együtt szólt az orgona.

Egy, a 12. századból ismert ábrázoláson új világi hangszer tűnik fel: a hordozható kisorgona, a portatív, melyet a játékos maga fújtatott.

 

A 12. századi St. Etienne Harding-Biblia illusztrációján jól látszik, hogy a nagyszámú tömlővel fújtatott orgonát a mai regiszterhúzókhoz hasonló csúszkák mozgatásával lehetett megszólaltatni.
 

Talán még korábbi eredetre tekint vissza a regál, melyben nyelvsípok voltak. A 15. századtól egyre nagyobb szerepet kapott egy másik kisorgona, a pozitív. Ez több sor ajakregiszterrel rendelkezett, így méreténél fogva általában nem volt mozgatható. A pedál először a 14. században jelent meg a templomi nagyorgonákon. Michael Praetorius a Syntagma Musicum II. kötetében is ismerteti a halberstadti dóm méretes hangszerét. Fújtatóit 10 ember taposta. Három billentyűsora volt a kezek (manuál), és egy a lábak (pedál) számára, az első és második manuál billentyűit ököllel kellett lenyomni. Mivel regisztrációváltásra nem volt mód ezeken a hangszereken, kizárólag hangosan lehetett rajtuk játszani, ezért ezt az orgonatípust mixtúra-orgonának vagy Blockwerknek nevezzük.

A szolidabb hangadáshoz halkabb hangszínt megszólaltató további manuálokat építettek – erre a halberstadti orgona jó példa –, továbbá meg kellett oldani, hogy a sípsorok külön-külön is kapcsolhatóvá váljanak. Ehhez kettős szeleprendszert: rugósládát vagy csúszkaládát használtak. Míg Itáliában és az Ibériai-félszigeten általában egymanuálos orgonákat készítettek, addig északon kialakult az orgona hangzó részeinek térben elkülönülő egységekre, művekre tagolása.

A késő középkori orgonaépítészet az orgonát már hangszíneket változtató, regisztrálásra kész, azonban a maitól igen eltérő billentyűzetekkel rendelkező hangszerként adta át a reneszánsznak. A kórusművek átiratain túl lehetővé vált az önálló, autonóm orgonazene fejlődése. A különböző műfajú és szerkezetű zenedarabok sokasága hatott az orgonaépítés további alakulására. Az 1500-as évektől dinamikus átalakulásnak induló orgona régiónként teljesen eltérő jelleget mutatott.

 

A lübecki Szt. Jakab-templom orgonája. A gótikus Blockwerk 1466-ból, az eléje épített reneszánsz stílusú Rückpositiv 1573-ból, a barokk pedáltornyok és a képen nem látható Brustwerk 1673-ból származik.
 

A barokkban újabb regiszterek születtek, és északon akár négymanuálos orgonákat is emeltek. Johann Sebastian Bach életében kezdetét vette egy stílusváltás, melynek következtében a zenekarszerű effektusra képes regiszterek egyre nagyobb számban jelentek meg e hangszerekben. Ezek a változások közvetlenül készítették elő a talajt a romantikus orgonatípus számára. A hangszerek méretének, a regiszterszám gyarapodásának, valamint a szelepszekrényben uralkodó nyomás emelkedésének következtében a billentyűkre ható ellenerő is megnövekedett, melyet az ujjak már csak nehezen tudtak legyőzni. A 19. század zeneszerzői pedig a hangszer adottságait gyakran figyelmen kívül hagyva alkottak. Mendelssohn és Liszt zongoratechnikájának sajátosságai megjelennek az orgonaműveikben is, e pianisztikus játékmód legtöbbször csak nagy nehézségek árán, vagy korlátozottan érvényesülhetett a korábbi orgonákon. A probléma áthidalására különféle technikai újításokat vezettek be: feltalálták a Barker-emelőt és a pneumatikus traktúrát. Az utóbbi alkalmazásakor a billentést követő szelepnyitást ólomcsöveken vezetett sűrített levegő végezte. A másik jelentős változás az orgona dinamikai árnyalására irányult, hiszen a romantika zenei igényei megoldást követeltek a hangerő fokozatos növelésére és csökkentésére. Már a 17. században ismertek az ibériai orgonazenében olyan eszközöket, mellyel a sípok egy részét nyitható dobozba zárva a hangjuk intenzitását egy lábkapcsoló segítségével befolyásolni tudták, ezt tökéletesítve kialakult az ún. redőnyszerkezet, melyet a 19. századtól különösen Franciaországban egyre szélesebb körben alkalmaztak. A regiszterek játék közbeni fokozatos bekapcsolására több technikai megoldást kísérleteztek ki és vezettek be, mellyel szintén crescendót idéztek elő. Az új, német későromantikus orgona a crescendo-szerkezetek mellett elektromossá tette a traktúra egy részét is, mellyel még könnyebbé vált a játék e zenekarszerűen sokszínű hangszeren. A Zeneakadémia orgonája 1907-ben – a hangszer történelmének legfrissebb vívmányait képviselve – teljesen új korszakot nyitott a magyar orgonaépítészetben.

 

Méhes Balázs

Címkék