Azok az én barátaim, akik az Ideált keresik meg; e téren, drága barátom, „felismerjük" és mindig fel fogjuk ismerni egymást.

Liszt Mihalovich Ödönnek

„A tanszékvezetéstől elköszöntem, a tanítástól nem”

2020. október 21.

Korszakos jelentőségű tanárunk búcsúzott a tanszékvezetéstől egy különleges születésnapi koncerttel. Dráfi Kálmán a Zeneakadémia legrégebbi hagyományait: a Liszt-Cziffra vonalat képviseli az oktatásban, kivételes eredményekkel: a magyar és a nemzetközi élet legnagyobb fiatal művészei kerülnek ki a tanítványai közül. Zongoraművészként pedig ugyanazzal az intenzitással, eleganciával és érzelmekkel játszik, ami ma is nagyon különleges a világban, és ami fiatal kora óta hozta számára a sikereket, a versenygyőzelmeket, a ritkaságszámba menő koncertfelvételeket.

A maga módján különös is volt ez a hangverseny: nem facsarodott el a szíve, hogy ilyen kevesen hallgatták, és csupa maszkos ember ült a nézőtéren?

Felkészültem rá, nem ért csalódás. Nekem mindig teltházas koncertjeim voltak, az utóbbi húsz évben a Zeneakadémián különösen: legutóbb száz embert kellett elküldeni, mert nem volt több hely. De mit tegyünk, ez a 65. születésnapom, a barátaim, ismerőseim nagy része kortársam, vagy nálam idősebb. Az én zenei pályám nagyon korán indult, 14 évesen kerültem be a Zeneakadémiára, 4-5 évvel voltam fiatalabb, mint az osztálytársaim. Sokan, akiket meghívtam, már a telefonban jelezték: nem jönnek, nem kockáztatnak, ne haragudjak ezért rájuk. De szerencsére nem voltak olyan kevesen a teremben, hogy az kellemetlen lett volna, és aki ott volt, annak hálás voltam, és boldog, hogy nekik játszhattam.  

Sok mindent megváltoztatott ez a mostani helyzet: külföldre sem megyek jó ideje. Júniusban indultam volna megint Japánba, ahol öt egyetemen tanítok már több mint 20 éve. Ezeket a kurzusokat mindig koncertek kísérik – hát ez is elmaradt most. Mentem volna Izlandra, az is elmaradt, azt is nagyon sajnálom. Viszont a Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetését épp most adtam át az utódomnak – hiszen e pozícióban a korhatár 65 év – és így legalább volt időm és energiám a hatalmas adminisztrációs munkára. Jó, hogy túl vagyunk rajta.

 

fotó: Zeneakadémia / Posztós János

 

Ez egy szép és könnyű műsor, legalábbis a közönségnek. Csodálatos és népszerű darabok: Chopin, Rachmanyinov, Szerelmi álmok, Magyar táncok…

Liszt, Chopin, Brahms, Debussy  ez az én világom, én ezt vállalom. Otthon vagyok más zenében is, értem, tanítom a mai modern, igazi „contemporary” zongoraműveket, de ez nem én vagyok. Egy művész legyen tisztában azzal, mi az, ami az ő személyiségéhez, arculatához, művészi gondolkodásmódjához a legjobban passzol. A válogatásban pedig az játszotta a legnagyobb szerepet, hogy az est műsora összegezze a pályámat, és utaljon azokra a csodálatos egyéniségekre, akiknek mindezt köszönhetem.

Az első darab, a Funérailles – Cziffra György. Amikor az első Liszt lemezemet készítettem Párizsban, kijártam hozzá Senlis-be, és a Funeraille-t ugyan Bächer Mihály tanár úrtól már megtanultam, de Cziffra rengeteg csodás instrukciót adott és mutatott is.  Az Esz-dúr keringő, amivel versenyt is nyertem annak idején – Vásárhelyi Magda néni, aki a Konziban tanított. A legnagyobb tanár, akit ismertem, sajnos korán elveszítettük. A Rachmanyinovokat Bella Davidovicstól tanultam Moszkvában, a Szerelmi álmokat megint csak Cziffrától. Egyetlen olyan darab volt, amely nem kötődik a tanáraimhoz, „csupán” egy felejthetetlen élményhez: Richtertől hallottam a Claire de lune-t itt a Zeneakadémián. Úgy játszotta, ahogy eddig soha senki nem tudta. Megpróbáltam ennek néhány ezrelékét megmutatni a közönségnek, remélem, sikerült.

 

Mindössze két évvel a diploma után már tanított a Zeneakadémián. Hívták?

Hívtak, persze. Én ugyan Pécsre készültem tanítani, de Kovács Dénes akkori rektor és Kadosa Pál tanár úr, amikor ezt megtudták, azt kérdezték: miért nem itt kezdem a tanítást? Így aztán Kadosa és Bächer Mihály tanársegédje lettem, tőlük kaptam növendékeket. Izgalmas helyzet állt elő 19 évesen: az első öt évben a növendékeim legnagyobb része nálam idősebb volt. De ez nem okozott problémát, és persze el is múlt: 43 éve tanítok, és ezt nem hagyom abba: a tanszékvezetéstől elköszöntem, de a tanítástól nem.

 

fotó: Zeneakadémia / Posztós János

 

Hogyan folyik most az oktatás? Két zongora, távolság, maszk, állandó fertőtlenítés – gondolom most nem nyúl bele az ujjrendbe…

Igen, a másik zongorán mutatom meg, mire gondoltam. A távolság most nagyon fontos. Szerencsénkre rendben indult a tanév a mi szempontunkból, de a főtárgyat most valóban úgy tanítjuk, hogy csak a tanár és a növendék van a teremben. Az én óráimra, de más tanárokéira is szokás volt eddig bejárni: egy növendéket tanítok, a többiek a székeken ülnek és hallgatják, hallják az elemzést, tanulnak egymástól is. Most csak ketten lehetünk. És nagyon remélem, hogy ezt így folytathatjuk is, hiszen ezt szörnyen nehéz online térbe áttenni. A zongorát, azt mondom, szinte lehetetlen, ugyanis a technika nem bírja el a zongorahangot. Az összes lehetőséget, applikációt kipróbáltuk, egyelőre semmi sem volt használható. Annyira sűrű a zongora hangzása, annyi hang szól egyszerre és egymás után – énekelni lehet, hegedülni lehet, zongorázni nem nagyon lehet. Leütök egy akkordot, aztán egy másikat, és ennyi, nem hallunk semmit, szétesik. Nagyon szenvedtünk a tanév végén ettől.

 

fotó: Zeneakadémia / Posztós János

 

Sok sikeres koncertező művész, aki nagy karriert futott be – például a Kossuth-díjas Balázs János, akivel most közösen is játszottak – az Ön tanítványa volt. Hogyan csinálja?

Az egyetemnek a pódiumművész-képzés csak az egyik profilja, nagyon fontos a tanárképzés, és a „kiváló muzsikus szakemberek” képzése is, akik megállják a helyüket zenekarokban, sikeresek a kamaraformációkban. Én azonban kifejezetten művészképzést folytatok az első perctől kezdve, erre érzem magam a leginkább alkalmasnak. Így is választok, és a tanítványok is így választanak engem. Az oktatás ilyenkor kicsit más jellegű filozófián alapul, mint a többi esetben: nemcsak a hangszertudás, a stílus, a zeneiség fontos, de sok emberismeret és pszichológia is szükséges. Az óráimon a zene igazi mélységeit, tartalmát boncolgatjuk: én a filozófiára koncentrálok a zenében, és nem az objektív, a kottába beírható, a könyvekből tanulható ismeretekre. Utóbbiak nagyon fontosak, de ha ezeket a művész mind elsajátítja, akkor tart a nulla pontnál, vagyis sehol. Akkor kell elkezdeni a munkát, és hozzáadni azt a pluszt, ami megkülönbözteti Mozartot Salieritől, és amit egy jó tanár hozzá tud adni, ám kell a növendék fogadókészsége, fogékonysága is – a tehetségen túl. A tehetséghez ugyanis nem lehet hozzáadni, ezt Cziffra Györgytől tanultam, akinél Senlisben tanítottam is. A tehetséget Isten adja, ahhoz a tanár hozzá nem tehet, viszont nagyon könnyen elronthatja. Ez a tanári felelősség. Ha definálnom kell a tehetséget, akkor azt mondom: érzékenység, fogékonyság. Jön az idős, tapasztalt tanár, aki ismeri a szakmát, a növendék pedig mindent elfogad, mert hisz a tanárában. De mi történik, ha a tanár nem jól tudja, nem jól gondolja, rosszul látja, téved? Tragédia, mert a növendéke rossz ösvényen indul el. Egy másik példa: beskatulyázza egy szűk dobozba, lenyomja, szögletessé teszi a növendéke tehetségét, a korlátait mutatja meg és nem a végtelen szabadságot, akkor megint csak tönkreteszi. A pedagógusoknak világszerte gyakori hibájuk, hogy ha nem szabadságot adnak diákjaiknak, hanem korlátozzák, azaz, azt mondják meg nekik, hogy mit nem szabad, azt azonban nem, hogy helyette mit tegyenek. Nekem is volt tanárom, akitől csak ezt hallottam: ez túl hangos, ez túl gyors, én pedig lejátszottam halkabban, lassabban, félve. Azt mondta: most jó. Ebből mit lehet megtanulni? Semmit. 

Dohnányi módszere az volt, és ezt Bächer tanár úr átvette: a növendékek együtt jártak órára, hallgatták a tanárt és egymást is. Liszt volt ennek a megalapítója, az ő növendékei is együtt tanultak, de nála is az volt lényeges: olyan mester keze alatt voltak a tanítványok, aki nemcsak tanítani tudott jól, hanem maga is nagy művész volt. Mikor lejátszott, megmutatott valamit, nem volt kérdés, nem kellett tovább magyarázni. A már említett Bella Davidovics a világ egyik legnagyobb Chopin játékosa volt, nála tanultam Moszkvában. Mára nagyon idős, rég nem koncertezik, de káprázatos volt: leült a zongorához, és abban a pillanatban tudtam, miről van szó. De nem is lehet másként. Hogy taníthatna tehetségeket olyan, aki maga nem ér fel hozzájuk?

Egyébként nem teljesen pontos, hogy tőlem csak pódiumművészek kerülnek ki: a jó tanárképzés legalább ilyen fontos, nekem is vannak olyan tanítványaim, akikből tudom, hogy kiváló tanárok lesznek. Kinek mi az útja. És jó tanárnak lenni azt is jelenti: meglátni, hogy a növendékben milyen lehetőségek rejlenek, melyek az erősségeik és a gyengeségeik. Nem szabad a célon túllőni. Viszont, ha a cél a végtelen, akkor nem szabad behatárolni.

 

Mester Ágnes

 

 

Címkék