Művészi szempontból álljon szemünk előtt, hogy a teljes technikai készség csak eszköz arra, hogy a lélek megszólalhasson...

Dohnányi Ernő főigazgatói székfoglalója

Bartók, a zongoraművész

2019. szeptember 4.

Kompozícióinak bizonyos jellegzetességei – különösen a zongorára írt művekben – elválaszthatatlanok zongoraművészi lényétől, attól, hogy a komponista eleven előadói gyakorlat számára alkotta műveit; még legelvontabbnak ható zeneszerzői gondolatait is megszólaltatásra szánta.

Zongoristaként egyaránt otthonos volt számára a szólójáték, a hangszeres kamarazene, az énekkíséret, s a versenyművek szólista szerepe. Koncertrepertoárja a 17. századi korai barokktól a legfrissebb kortárszenéig terjedt. Ám pályáján távolról sem kívánt bármikor bármivel nyilvánosan fellépni. Sőt, nagyon is jellemző, hogy mikor és hol mit játszott, milyen időszakban repertoárjának mely része foglalkoztatta.

Kezdetben a komponáló zongoravirtuóz nemzeti színezetű műsorait játszotta; ezekben a romantikusok (Schumann, Chopin, Liszt) egy-egy kiválasztott művét akkori friss kortárszenével, Dohnányi Ernő, Richard Strauss, Max Reger műveivel, valamint egy-egy saját darabjával egészítette ki. Az utókor számára elsősorban zeneszerző és népzenekutató Bartók 1907-től korábbi iskolája, az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia meghívására zongoratanár lett, s 1934-ig, amikor saját kérésére a Magyar Tudományos Akadémiára került a népzenei gyűjtemény kiadásra való előkészítése céljából, fő hivatása a zongorista művészképzés lett. Mellette kiegészítésképpen foglalkozott koncertezéssel. A régebbi zene iránti érdeklődése időben egybeesett gyűjtői és zeneszerzői hivatásának népzene felé hajló végső fordulásával. A budapesti zenei élet megújítására 1911-ben alapított, s akkor rövid életű Új Magyar Zene-Egyesület első koncertjein többek között már régi zenét is – Scarlattit, Couperint, Rameau-t –, illetve újabb kortárszenét játszott Weiner Leótól, Debussytől és Raveltől. Amivel a barokk zenéből akkor foglalkozni kezdett, abból a húszas évek elején pedagógiai kottakiadványok is lettek a Rozsnyai cégnek köszönhetően. Rendkívül rugalmas ritmikájú, áttetsző Scarlatti-játékát pedig alkalmi hangfelvételen is meghallgathatjuk. (E próbafelvételeket Bartók Péter őrizte meg, s adta közre először.) Az 1920-as évek második felében hasonlóképpen váltak repertoárja egyéni részévé, s megkülönböztető jegyévé elsősorban kevésbé ismert olasz barokk szerzők (Azzolino Bernardino della Ciaia, Domenico Zippoli és mások) orgona- és csembaló-műveiből készített koncertátiratai, melyekből egy sorozatot a New York-i Carl Fischer-kiadónál jelentetett meg 1930-ban.

 

Bartók Béla és Székely Zoltán. (1936, Igminia Székely felvétele)
 

Szólókoncertjein, melyeken néhány Kodály-kompozíciótól eltekintve egyre inkább saját művei álltak a középpontban, az 1920-as évektől kezdve fontos szerep jutott a Mozart-szonátáknak és a c-moll fantáziának is. Mozart szonátáinak máig használt, tanításra szánt úgynevezett instruktív kiadásait még zeneakadémiai tanításának első éveiben, Bach teljes Das Wohltemperierte Klavierjának, a Notenbüchlein für Anna Magdalena Bach-válogatásnak, a Haydn-szonátáknak, s összesen 27 Beethoven-szonátának közreadása mellett készítette el.

Nagy hegedűművészekkel, Arányi Jellyvel, Székely Zoltánnal, Szigeti Józseffel vagy Zathureczky Edével adott kamaraestjein Bach, Mozart, Beethoven hegedűzongora szonátái, vagy éppen Szymanowski művei váltak fontossá, melyekhez saját kompozíciók, az 1921-ben, illetve 1922-ben komponált két hegedűzongora szonáta egyike, majd pedig az 1928-ban komponált hegedűrapszódiák társulhattak. Ugyan zenekarral – 1903-as korai bécsi bemutatkozását követően, amikor Beethoven Esz-dúr zongoraversenyét játszotta – elsősorban saját művei, op. 1-es Rapszódiája, majd 1927-től az 1., 1933-tól a 2. zongoraverseny szólistájaként lépett fel, a harmincas évek második felében alkalmilag Bach és Mozart-versenyműveket is előadott. Különösen figyelemreméltó 1937- es, Dohnányival és Edwin Fischerrel közös koncertszereplése Bach három csembalóra írt két versenyművében. Babits Mihályné Török Sophie-nak hála fönnmaradt az a töredékes kétzongorás felvétel Liszt Patetikus koncertjéből, mely különleges lehetőséget nyújt Bartók és Dohnányi olyan markánsan különböző zongorajátékának összehasonlítására.

 

Bartók Waldbauer Imrével a Zeneakadémia színpadán. (1934, Kálmán Kata felvétele)
 
 

Bartók zongorázását több mint kilencórányi hangfelvétel őrzi. Bár az 1910 és 1945 között készült felvételek jellege és minősége – házi alkalmi fonográfrögzítéstől, rádiókoncertről készült töredékes felvételen át gépzongora tekercsig és lemezstúdióban készült hivatásos felvételig – igen nagy változatosságot mutat, a zongoraművész megismeréséhez valamennyi rendkívül becses forrásnak számít. Elég talán a 2. zongoraversenyből fönnmaradt néhány sercegő részlet szuggesztivitását és az előadó számára revelatív erejét említenünk. Saját műveinek (olykor többszöri) felvétele mellett – ezek közül kiemelkedők az Este a székelyeknél, a Medvetánc, az Allegro barbaro, a Kicsit ázottan, a Román népi táncok, a Szonatina, a Kis szvit, számos Mikrokozmosz-darab, illetve válogatás a Gyermekeknekből – a legemlékezetesebb néhány közös produkció részben épp más szerzők műveiből. Ilyen Kodály Magyar népzene sorozata számos dalának előadása Basilides Máriával vagy a Kreutzer-szonáta és Debussy Hegedű-zongora szonátájának előadása a Szigeti Józseffel 1940-ben a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban megtartott hangversenyen. S ha az ütőhangszer-játékosok fölkészületlensége miatt inkább próbának hat is a Kétzongorás-ütőhangszeres szonátából készült amerikai rádiófelvétel, a Kontrasztok lemezfelvétele a darabot megrendelő Benny Goodman klarinétjátékával az évtizedek alatt nem veszített frissességéből. Az a kevés pedig, ami Bach-, Mozart-, Beethoven-, Liszt-, Chopin-játékából meghallgatható, ugyancsak rendkívül sokat mond. Hangfelvételei értékét, egyéni rubato-játékát, tempókezelését, s egyáltalán a kottakép és az ő zongorázásában testet öltő hangzó mű számos részletének viszonyát legmélyebben Somfai László vizsgálta, aki Kocsis Zoltánnal és Sebestyén Jánossal együtt adta közre Bartók valamennyi zongorafelvételét elemző tanulmányok kíséretében.

„Ez a zongorázás sallangtalan volt, minden hangja sűrített lényeg.” – írta játékáról a zongoraművész Hernádi Lajos. Egy másik zongoraművész, Frid Géza pedig azt hangsúlyozta, hogy „zongorajátéka”, akárcsak zenéje, „a megújhodás jegyében állott, nem ismerve a rutint.” A friss élmény közvetlenségét nyújtja végül a korszak meghatározó magyar zenekritikusa, Tóth Aladár egy 1928-as koncertkritikája, aki úgy vélte: „Valami szűzies tisztaság cseng ki itt a leginfernálisabb dübörgésből is. […] Ez több az előadóművész kongenialitásánál, ez az alkotóművész eredendő kongenialitása mindazzal, ami alkotás.” Bartók hangfelvételei – még a töredékes felvételek is – őrzik ezt a spontaneitást és szuggesztív jelenlétet, de őrzik a zongorázó zeneszerző játékosságát, humorát, gyöngédségét is.

 

Vikárius László,
a Bartók Archívum vezetője

Címkék