A képzés az Akadémián igen nehéz, időnként igen kemény volt: aki végigcsinálta, igazi zenészként került ki onnan.

Solti György

Exkluzív: mindennek a teteje – Beszélgetés Fejér Andrással, a Takács Quartet csellistájával

2019. november 14.

Mindennek a teteje, a csúcsa a kvartettezés – és Fejér Andrásnak nyilván el lehet hinni ezt a kijelentést: a Takács Quartet csellistája ősszel a 45. szezonját kezdte a vonósnégyessel, az alapító tagok közül mára egyedül ő maradt az együttesben. 

1975-ben, még zeneakadémistaként Takács-Nagy Gáborral, Ormai Gáborral, és Schranz Károllyal vágtak bele, sorra nyerték a nemzetközi versenyeket, adták a koncerteket, 1983-ban pedig elköltöztek a tengerentúlra, ők lettek a Colorado Boulder Egyetem rezidens kvartettje. Azóta sincs megállás, egy évből most már „csak” hat hónapot töltenek turnézással, de korábban akár kilenc hónapot is távol voltak. A Zeneakadémia Nagytermében november 3-án adtak koncertet, előtte két nappal találkoztunk Fejér Andrással egy Duna-parti kávéházban, ahol a pesti gyerekkor egyik emblematikus édességét, azaz gesztenyepürét rendeltünk.

 

A mostani, európai turnén olyan termekben játszanak majd, mint a Concertgebouw és a Wigmore Hall, de gondolom, önnek a Zeneakadémia érzelmi többletet jelent. 

Persze, előjönnek ez emlékek, ráadásul a terem csodálatos, talán a legszebb, ahol valaha játszottam, de a legborzalmasabban itt izgulok. A világ bármelyik pontján ez csak egy koncert lenne, ahol megvan a szükséges izgalom színpadra lépés előtt, de az Akadémia majdnem hogy paralizáló, egyszerűen gúzsba köt. Bemész a színpadra, meghajolsz, és rögtön rálátsz a tanári, és a rektori páholyra is. Ez máris olyan gyomor összeszorító érzés, ami sehol máshol nincs.

 

 

 

Az jön vissza, hogy akadémistaként mennyire izgult a Nagyterem színpadán?

Hogyne, és a felelősség, a nyomás, a produkálni vágyás.

 

A nem magyar kvartett tagok ilyenkor már bizonyára tudják, mire számítsanak…

Igen, és elnéző vigyorral figyelik a kínlódásomat. Előző alkalommal még Schranz Karcsi is velünk játszott, tehát mi ketten próbáltuk palástolni a riadalmunkat, a másik kettő meg sutyiban mosolygott a gyötrődésünkön.

 

Budapest után London következik: a Takács Quartet volt az első vonósnégyes, amelyik megkapta a Wigmore Hall Medal-t. Gondolom, ott is otthon érzi magát.

Az nagyszerű terem, és imádjuk. Azt hiszem, a külföldi koncertek közül ott játszottunk a legtöbbször, tehát tényleg ott vagyunk otthon leginkább. Valahogy úgy alakították ki a színpadot, hogy mérhetetlenül felerősíti a tapsot. Az ember bemegy ebbe az akusztikus kagylóba, és ha csak ketten tapsolnak a nézőtéren, akkor is olyan érzése lesz, mintha egy stadionnyi néző őrülne meg.

 


Ormai Gábor, Schranz Károly,
Fejér András, Takács-Nagy Gábor

Anno kinek az ötlete volt, hogy a Zeneakadémián vonósnégyest alakítsanak?

Az enyém. Én mindig kvartettezni szerettem volna, így nőttem fel. Apámék rendszeresen tartottak vonósnégyes hétvégéket, jöttek az ÁHZ-ból kollégák, barátok, anyám meg kitett magáért, és nagyon finom desszerteket készített.

 

Nem vágyott soha szólista pályára?

Nem, az egy más dolog. Mondom, én ebben nőttem fel. Engem mindig is a társaság, a csapatjáték érdekelt, nekem ez kellett. És hát a kvartett irodalomnak nincs párja, a repertoár fantasztikus. Elsőéves akadémisták voltunk, amikor szépen odamentem az ismerősökhöz, akikkel együtt jártunk a konziba, hogy mit szólnának egy kvartetthez. Így kezdődött, de a srác, aki a második hegedűt játszotta, néhány hét után kiszállt. Akkor Takács Nagy Gábor, Ormai Gábor, és jómagam egy évig trióztunk – az is isteni volt – és közben kerestünk egy második hegedűt. Másodévesek voltunk, amikor rátaláltunk Schranz Karcsira, és attól kezdve nagyon komolyan vettük a kvartettezést.  A tanárok gyötörtek minket, és aztán mi tovább gyötörtük egymást,

 

És saját magukat.

Magunkat pláne, és ez így van azóta is. A mai napig az van a tudatomban, hogy ezen még javítani kellene, azon meg csiszolni…ez morálisan egy rém hasznos légkör, az ember fókuszál, és nincs egyéb gondolata. Szóval mi ezt már kezdetekkor halálosan komolyan vettük. Egész piciket játszottunk zenekarban is, amit nagyon élveztünk, de ugyanakkor tudtuk, hogy a vonósnégyes mindennek a teteje, beleértve szólózást, tanítást, zenekart, akármit.

 

Jöttek is sorban a versenygyőzelmek és a koncertek. Aztán az a pont, amikor elköltöztek egy másik kontinensre, és a Takács Quartet a Colorado Boulder Egyetem rezidens kvartettje lett.

Meglehetősen nagy döntés volt, de abban az időben úgy éreztük, hogy itthon, állandó minőségi munka nélkül nem fogunk tudni továbblépni. És hát bizony voltak dolgok, amelyek nem úgy működtek itthon, ahogyan kellett volna. Azért nem volt egyszerű ezt meglépni, hiszen négy családról volt szó. Volt, aki lassabban döntött, és ezt nem is lehetett rossz néven venni, mert hát itt nőttünk fel, minden ide kötött minket. Ami segített, az az volt, hogy a megelőző néhány évben már annyit utaztunk, hogy mindenki tudta, itt már komoly meglepetések nem jöhetnek. Inkább csak a köldökzsinór elvágása volt nehéz.

 

Hogyan kezdődött Boulderben a kvartett élete?

Nagy szerencsénk volt, mert olyan helyre mentünk, ahol sokáig a Juilliard Quartet volt a rezidens, aztán a Magyar Vonósnégyes – az ő brácsásuk, Koromzay Dénes vitt minket oda.

 

Mi volt a dolguk? Koncertezés és tanítás?

 Koncertezés és gyakorlás. Rezidens kvartett lettünk, megvolt az évi saját koncertsorozatunk. Boulder egy egyetemi város, rengeteg kutatóintézettel, és hihetetlenül olvasott és művelt hallgatósággal. Mint a múlt századi, európai közönség, ügyvédek, orvosok, tanárok, sokan közülük kedvtelésből kvartetteznek, otthonosak a zenében. Öröm volt, és máig is öröm játszani nekik, nagyon sokat kaptunk-kapunk tőlük. Egészen hamar teltházasak lettek a koncertjeink, oly annyira, hogy egy idő után már duplázni kellett: a vasárnapi koncertet hétfőn megismételtük. Ez egyébként a mai napig így van, és mindig, minden jegy el van adva. Ez nagyon jó érzés. A tanítás csak később jött, de hetente csak néhány óránk van, félállásban vagyunk. Ez mindenkinek jó, a növendékek örülnek neki, mi meg boldogok vagyunk, mert ez jó kis fűszer az egész szisztémában.

 

Mikor jött el az a pont, hogy otthon érezte magát Boulderben, mert kialakultak a barátságok, a szokások, a szertartások?

Tudja, mi már fiatalon is annyit utaztunk, hogy sokszor felmerült a kérdés, hova is tartozunk.  A rengeteg utazás egy kívülállónak valószínűleg nagyon vonzónak és irigylésre méltónak tűnik, bizonyos fokig így is van, de hát végül is „elutazom” az életemet. Taxikban, repülőn, vonaton, hotelekben vagyok folyamatosan, és ennek az emberi kapcsolatok isszák meg a levét. Itt kellene a balansz, hogy az ember ezt jól tudja csinálni, de nagyon nehéz.

 

A gyerekei már az Egyesült Államokban szocializálódtak.

Igen, négy-öt évesek voltak, amikor kimentünk, és a legkisebb már ott született. Járnak ők is haza Pestre, magyarul beszélnek velünk, de egymással már angolul.

 


Edward Dusinberre, Harumi Rhodes, Fejér András, Geraldine Walther

 

Ki volt az első új, immár külföldi tag a kvartettben?

Ed, az első hegedűs, ő amerikai angol. Akkor sokan elkezdtek sírni, hogy „jaj, drágáim, mi lesz a magyar identitással és hanggal”. Közben kisült, hogy nagyon sok külföldi zenész tanult Kurtágtól, Radostól, Mihály Andrástól, őket ugyanis hívták mindenhová.  

 

De nyilván nem tudtak úgy Bartókot játszani, mint önök, akiknek ez anyanyelve, és akik itthon, a Zeneakadémián tanulták ezt a mestereiktől. Ilyenkor az történik, hogy az új tagnak ez önökkel játszva egy idő után szintén vérévé válik?

Ez az egyik része. A másik az, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben gyakran játszottunk a Muzsikás Együttessel, és rengeteget tanultunk tőlük. Ők ugyanis azoknak a paraszt bácsiknak a fiaitól és unokáitól gyűjtenek, akiktől Bartók gyűjtött annak idején. Ezekkel az emberekkel együtt élnek hetekig, hónapokig Erdélyben, vagy a Kárpátokban, tehát pontosan meg tudnak mutatni nekünk minden vonást és gesztust. És hát az is segít, hogy Bartók hihetetlenül precíz a leírásában, a kottákban, egészen pontos utasításokat ad.

 

Ha új tag jelentkezik, mind a négyen meg kell, hogy szavazzák, akarja-e őt a kvartett, vagy sem?

Persze, de eddig nagy szerencsénk volt a tagcserékkel. Egyiket sem akartuk, mindegyik kiválás kényszerhelyzet volt. Amikor új tag jött, leültünk vele, és másfél perc után kiderült, megvan-e a kémia. Aztán jött a próbatechnika: hogy vannak e kérdései, milyen kérdései vannak, ha én kérek tőle valamit, látom-e a szemén, hogy regisztrálja, miről is van szó….ezek a fontos dolgok.

 

Hogyha egy Haydn kvartettet játszanak, ahol – úgy tudom – az első hegedűnek van a legnagyobb szerepe, míg például Bartóknál egyenrangúak a szólamok, akkor a Haydn kvartett próbájánál az első hegedűs a főnök?

Ez egy állandó adok-veszek. Haydn darabbal kezdünk a Zeneakadémián holnapután, ha matematikailag összeszámolom, ebben nekem van a legkevesebb hangom. Ezt azonban inkább úgy kell nézni, hogy nekem is nehéz, mert azzal a kevés hanggal kell meggyőzni és segíteni a többit. Ez csak mennyiségi különbség, nem minőségi. Különben mindenki azt mondja majd, hogy hű, micsoda fantasztikus első hegedűs, de mit csinál az a csellista? Ezt nem lehet, ezt már tizenkilenc évesen, a második óránkon megtanultam Mihály Andrástól. Úgy letolt, hogy az leírhatatlan: „Andriska, ha így csellózol, kezdelek utálni. Olyan vagy, mint egy angol lord legkisebb fia. Tudod, mije van az angol lord legkisebb fiának? Semmije.” Úgyhogy hamar felrázott minket, hogy akkor, amikor épp nincs vezető szólamom, nekem alulról kell rugdosnom az egész bandát, hogy a közönség érezzen valamit, és hogy segítsem a többieket. Természetesen ugyanez vonatkozik a középszólamra is. Mindig így van ez, vagy vezetek, vagy segítek, és ez a balansz négyünk között állandóan, hangról hangra változik. Tehát azért van a próbán az, hogy szétszedjük a darabot, de teljesen, hangokra, megbeszéljük, hogy kinek melyik hangnál mi a szerepe, aztán megint összerakjuk az egészet. Akkor már csak arra kell vigyázni, hogy legyen egy lendülete, és ne vesszen el a nagy egész a részletekben.

 


A Takács Quartet legutóbbi fellépése a Zeneakadémián, 2019. november 3-án.
Fotó: Zeneakadémia/Fazekas István

 

 

Önök döntik el minden esetben, hogy mit játszanak, vagy vannak még rendelések?

Az első időben még megvoltak a kívánságok, hogy játsszuk ezt, játsszuk azt. Sok éven át húsz-harminc művet kellett karbantartani és ezekkel utazni, mert annyi mindent kértek. Ahogy aztán az ember öregszik, és kicsit válogathat, akkor lassacskán lehet mondani, hogy most mit szeretnénk játszani, és ha az éppen nem tetszik az illetőnek, akkor azt mondjuk, hogy oké, majd talán jövőre. Ez nagyon kellemes érzés, főleg a kezdeti nehéz évek után jó leépíteni a dolgot tényleg csak arra, amihez kedvünk van, vagy amiről úgy érezzük, hogy szükség van rá, meg kell tanulni. Nagyon finom, hogy most már hagyják azt csinálni, amit igazán szeretnék. A nap nem lesz hosszabb, van egy gyakorlási időm, és ha el kell aprózni magam, és tizenöt darabot kell gyakorolnom, nem lesz olyan eredménye, mint ha csak ötöt kell.  

 

Annyiszor mondják, hogy a kvartettben a tagok többet vannak együtt, mint a családjukkal, hogy már közhelynek tűnik. Mégis meg kell kérdeznem: mi kell ahhoz, hogy jól működjenek együtt hosszú távon? Szükség van arra, hogy privát is összejárjanak?

Ez személyiség kérdése. Takács Nagy Gábornak például hatalmas szíve és lelke van, és ő nagyon sokat akart együtt lenni négyesben, ami az első években nagyszerű volt, és mindenkinek jól esett. Aztán a 19. évünkben jött Ed, benne volt egy kis tartózkodás, neki megvolt a saját élete, és ez meghatározta, hogy mennyi időt töltünk együtt a munkán kívül.

 

Azért mindenképpen passzolni kell emberileg is.

Főleg emberileg kell passzolni. És idővel arra is rájössz, hogyan lehet minimalizálni a személyeskedést. Nem azt mondom, hogy öcsi, nem hallod, mit csinálsz? És nem mondom azt, hogy hamis vagy, és azt sem, hogy hogyan lehet ilyen hangon játszani, hanem egész egyszerűen csak éneklek. Énekben mutatom meg, hogy mit szeretnék, és akkor látom a másikon, hogy megpróbálja megcsinálni. Ilyen formán egy nagyon komoly sérülési pontot lehet elkerülni.

 

Ha úgy gondolja majd, hogy befejezi a kvartettezést, azért a Takács Quartet megmarad?

Én remélem, hogy igen, de nem tervezek visszavonulni, ameddig a vonó ki nem esik a kezemből. Akkor viszont remélem, megy tovább. Végeredményben itt nem az a lényeg már, hogy magyar vagy nem magyar, hanem az idea. Hogy mi a fontos neked, az expresszivitás, a karakterek, és az, hogy a lelkedet kitedd a színpadon minden este. És igen, természetes, hogy egy új taggal a vonósnégyes hangzás mindig változik, de az idea megmarad. Akkor realizálod, hogy ez nem az a hangzás, amit megszoktál ezelőtt, de a kvartett játéka ugyanolyan meggyőző és ugyanúgy oda kell rá figyelni.

 

Tehát alapító tagok nélkül is mehet tovább.

Hogyne. Senkinek sincs szabadalma. Különböző felállások vannak és különböző verziók, de attól az még meg tud maradni egy top kvartettnek. A lényeg az, hogy meggyőző legyen és őszinte. Igen, más lesz. És nagyon örülök, hogy más lesz. Annak idején, amikor az Amadeus Quartet tanított minket, kérdeztük, hogy nekünk nem kellene egyféleképp gondolkodnunk? Ne legyünk egyformák? Erre mondta azt a prímás, aki egy híresen különc, extrovertált, és fantasztikus pasas volt, hogy egyformán? Az halál unalmas lenne!

 

Bokor Gabriella

A cikk a Zeneakadémia Baráti Körének Legato c. folyóiratában jelent meg.