Az ízlés valaminek a tagadása. A zseni állít, mindig csak állít.

Liszt Ferenc

Paritás – Sebő Ferenc és Bacsó Kristóf

2019. július 17.

Fantázia, oktatás, ízlés, zene – ezekről beszélgettünk két kiemelkedő magyar zeneművésszel: Sebő Ferenc gitáros-tekerőlantos-népzenekutató és Bacsó Kristóf jazzszaxofonos- komponista különböző generációk tagjai, különböző zenei közegekben mozognak, ugyanakkor mindketten elmélyült gondolkodók, akiknek véleménye sok esetben azonos irányba mutat.

Vajon létezhet zenei tehetség képzelőerő nélkül? Más szóval a zenei tudatosság, a zenei hagyomány ismerete és a technikai tudás pótolhatja a fantázia és az inspiráció hiányát?

S. F. – Természetesen nem. Azért, mert valaki megtanul angolul, még nem biztos, hogy Shakespeare lesz belőle. Viszont nincs az a Shakespeare, aki nyelvismeret híján ki tudná fejezni magát.

 

B. K. – A hagyomány ismerete és a technika eszköz ahhoz, hogy a fantáziánkat meg tudjuk fogalmazni. Egyfajta elvont gondolkodás, belső kreatív világ mindenképpen szükséges a zenetanuláshoz. Ez minden gyermekben megvan, a saját gyerekeimen is látom. A probléma inkább az oktatással, neveléssel van, idővel ezeket a szabadon és kreatívan jövő gondolatokat az iskola vagy az iskolarendszer szép lassan kiirtja, és átveszi a helyüket a különböző dolgoknak való megfelelési kényszer. Az biztos, hogy jobb lesz az eredmény, ha az ősi kreatív én nevelését meghagyják a gyereknek, és ezt fejlesztik.

 

Sebő Ferenc 2007 óta tanít a Népzene Tanszéken, Bacsó Kristóf 2012 óta a Jazz Tanszéken. Véleményük szerint mennyire engedhető meg, hogy egy diák elengedje a képzeletét, új utakat keressen? Vagy jobb megzabolázni a fantáziáját és ragaszkodni egy bevett metódushoz?

S. F. – Ismét csak a nyelv-hasonlattal szeretnék válaszolni. Ha beiratkozom egy nyelvtanfolyamra, akkor ott nem biztos, hogy az a dolgom, hogy elengedjem a képzeletemet, hanem az, hogy minél hamarabb elsajátítsam, amit ott tanítanak. Tévedés azt hinni, hogy a „művészetet” tanítani lehet. Meg se kellene próbálni. Van Gogh vagy Wagner nem valamiféle „művészeti oktatás” jeles diákjaként lett az, aki lett. Oktatni alapismereteket, nyelvet, írás-olvasást lehet és kellene. Kár megígérni egy diáknak, hogy szorgalmas munkával művészt faragnak belőle. Buddha se volt akárki, mégis, a kor valamennyi iskoláját kijárta, valamennyi „bevett metódust” végigkövetve – ráadásul kitűnő eredményekkel! –, s csak ezek után engedte el a képzeletét és alakította ki saját tanításának rendszerét. Szóval jobb, ha mindent a helyén kezelünk. A tanulás is egy folyamat, és az alkotás is. Öncsalás, ha a munka megspórolását „új utak keresésével” igyekszünk megideologizálni.

B. K. – Számomra az az alap, hogy valaki úgy jön be órára, hogy van valamilyen kreatív elképzelése a dolgokról. Én a Jazz Tanszék nevében tudok beszélni, más tanszékeken az oktatás talán inkább a hagyományról szól, de szerintem ezek elválaszthatatlan dolgok, mint a jin és a jang. Abban is biztos vagyok, hogy egy egyházzenésznek is kell valamilyen szinten improvizálni és komponálni, mert ez segíti, hogy megértse azt a fajta zenei nyelvet és hagyományt, amit ő művel. A Jazz Tanszéken főleg kreatív feladatokat végzünk, de nagyon fontos a hagyomány ismerete is, azért játszunk például stílusgyakorlatokat, hogy a diákok bele tudjanak bújni bizonyos zenészek bőrébe néhány percre.

 

Mi a véleményük a különböző zenei műfajok keveredéséről, különös tekintettel az autentikus magyar népzene és a jazz ötvözésére? Ez a fúzió segíti, vagy inkább hátráltatja e műfajok népszerűsítését?

B. K. – A jazz mindig is a műfajok keveredéséről szólt, ha épp nem a magyar népzenével, akkor mással vegyítették. Elképzelhetetlen, hogy ne így működjön, különben halottá, statikussá válik. Ha valakinek a művészetében pont a jazz és a magyar népzene találkozik, abból gyönyörű dolog születhet. Szerintem népszerűsíti a jazzt a műfajok ötvözése, habár nem szeretek címkéket használni. Könnyű valamit bekategorizálni, de ha valaki egy Dresch Quartet-koncertre vesz jegyet, az nem folk-jazz programra megy, hanem kizárólag a Dresch Quartet előadására. Inkább zenéről beszéljünk, ne műfajokról.

S. F. – Egy jó alkotó mindent megengedhet magának, önmagában erre vonatkozó receptek nincsenek. Sajnos. Milyen egyszerű lenne a dolog! Ha kevésbé ismert nyelvezettel kívánunk színre lépni, olcsó megoldás már közismert sablonokkal keverni a produkciónkat, csupán azért, hogy hamarabb elfogadják. Zeneileg akkor érdemes különféle elemeket összevegyíteni, ha azok szerkezetileg és funkcionálisan is szervesen kapcsolódnak egymáshoz. Különben is a közismertség rövid távon működő, hamar érvényét vesztő segítség. A magyar nyelvbe kevert egykor jól ismert latin szavak ma már eléggé megnehezítik a 19. századi szövegek olvasását.

 

Szoktak-e ihletet meríteni más zenei műfajokból, gondolok itt elsősorban a jazzre és a népzenére?

S. F. – A fejünkben nagyon sokféle muzsika ülepedik le az idők során. Ez sokkal inkább a neveltetésünkből, mint az egyes műfajok abszolút értékéből fakad. De az mégis nyilvánvaló, hogy nem – valamiféle recept szerint – különféle nyelvekből találomra összevadászott szavakkal operál az ember, hanem a mondanivalójához keres kifejezésmódot a fejében kavargó ismeretek, asszociációk alapján. A jazz bonyolult és kiterjedt világát nem ismerem annyira, hogy ne tévednék a leglaposabb közhelyek tartományába. Csak azért, mert azok már ismertek.

B. K. – Jó pár kompozíciómban találhatók ilyen elemek, de fontos tudni, hogy én nem a népzenében nőttem fel, így hamis lenne, ha egy az egyben vennék át bizonyos elemeket a népzenéből. De nagyon szeretem, különösen a már feldolgozott népzenei műveket. Circular című albumomon van is egy Variations on a Folksong című szám, de legutóbbi lemezeimen is hallhatók ezek a hatások.

 

Bartók egy interjúban azt mondta, hogy azért nem tartja szükségesnek a jazz meghonosítását Magyarországon, mert a jazz is népzene, az afroamerikaiak népzenéje, és nekünk is „van gyönyörű népzenénk, felesleges, hogy a jazz karjaiba vessük magunkat.” Ennek ellenére, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is sok nagyszerű népzenei ihletésű vagy éppen Bartók-ihlette jazzkompozíció születik. Mi a véleményük erről?

B. K. – Abban az időben mást jelentett maga a jazz. A műfaj 1945 után, azaz a bebop születésétől kezdve lett elvontabb és absztraktabb, korábban főleg szórakoztató zeneként működött. Úgy gondolom, már nem releváns, hogy milyen volt régebben, mert Bartók és a mi generációnk nem ugyanazt érti jazz alatt.

S. F. – Egyetértek Bartókkal, pedig ő még nem is tudta, mennyi fiatal veti majd magát napjainkban a „bennszülött muzsika” karjaiba. Engem az se zavar, hogy évszázados európai gyökerek közt keresgélünk. Csodálatosnak érzem ezt a kontinuitást. Lehet, hogy egyszer majd ez a műfaj is kivívja magának azt a marketing-figyelmet, amit a jazz – ugyancsak sok-sok munkával – már megkapott. Tudom, hogy a világon sokkal többen beszélnek angolul, mégse gondolok arra, hogy a magyar beszédet abba kéne hagyni. De az se járja – ami fiatal koromban menő divat volt –, hogy úgy énekeljünk magyarul, mintha az angol volna. Csak azért, hogy eladjuk magunkat. Kinek is? Szerintem tessék megtanulni rendesen magyarul is, angolul is.

 

Sebő Ferenchez fordulok: Önöknek a hetvenes években rengeteg munkával, sok-sok viszontagság árán végül is sikerült elindítaniuk a táncházmozgalmat, holott nagy volt az ellenállás, és sokan vitatták a népzene, a néptánc korszerűségét és a népi hagyományok felélesztésének létjogosultságát. Már majdnem öt évtizede működnek a táncházak, de mit gondol, a mai viszonyok között sikeres lenne-e egy ilyen mozgalom?

S. F. – A sok-sok viszontagság épp abból adódott, hogy minduntalan már közismert közhelyek bástyái mögül lövöldöztek ránk („szomorúzene”, operett, sanzon, magyar nóta, jazz, slágerzene... sorolhatnám). A rengeteg munka pedig nem „marketingre”, nem mások meggyőzésére irányult, hanem saját magunkra, mivel annyira tetszett nekünk ez az akkor ismeretlen s mégis olyan mélyen hozzánk tartozó zenei világ, hogy az a „perverz” ötletünk támadt, hogy ezt meg kellene tanulni. Az, hogy ennyien jöttek utánunk, csak az anyag varázslatosságával magyarázható. Számunkra is csak közben derült ki, hogy milyen fantasztikus önkifejezési lehetőséget s ezzel lelki gyógyulást nyújt a mai világ magára hagyott „vásárlói” számára. Ez nem korszerű? Akkor mi?

 


 

Most pedig Bacsó Kristófot kérdezem: Magyarországon a jazz a hatvanas évek derekán vált elfogadott műfajjá. Ön ekkor persze még nem élt, de kollégái elmondásából bizonyára valamennyire megismerte a magyar jazz első két-három évtizedét. Mi a véleményük, a jazz-zenészek ma jobb helyzetben vannak, mint a hetvenes években voltak?

B. K. – Bizonyos szempontból könnyebb, más szempontból nehezebb. Ma minden zene, minden információ egy gombnyomással elérhető, ami által a zenészekhez is nagyon hamar eljut például egy lemez- vagy koncertfelvétel, így ők is hamarabb jutnak el egykor lassabban elérhető szintekre. Másrészt viszont talán a hatvanas-hetvenes években az élőzenét jobban elismerték, mivel nem szólt mindenhonnan zene. A rádiókorszakra, magnókorszakra gondolok: az is külön eseménynek számított, ha az ember bekapcsolta a berendezést, ami ráadásul nem csak egy gombnyomás volt, mint manapság. Annak is volt egy rituáléja, nemhogy egy koncertnek. Ebben a zenével túlárasztott világban ma talán nehezebb lehetőséghez jutni. És persze sokkal több a zenész, nagyobb a verseny, nagyobb a nemzetközi áramlás. Jóval több kulturális program van ma egy nap, mint annak idején.

 

Napjaink könnyűzenéjéből többnyire hiányzik az a zenei fantázia, elmélyültség és igényesség, amely nélkül nem létezhet jó zene, akár komolyzenéről, akár népzenéről vagy jazzről van szó. Mi a véleménye a mai könnyűzenéről és a zenei ízlés és műveltség általános színvonaláról?

B. K. – Mit értünk könnyűzene alatt? Ha azt, ami mindennap a rádiókban szól, akkor arról elég lesújtó a véleményem. Időnként bekapcsolom a rádiót vezetés közben. A gyerekeimmel mindig közelharcot vívunk azért, hogy mit hallgassunk. Az a probléma, hogy majdnem minden szám ugyanolyan, ugyanúgy szól, ugyanazt az egy dallamot vagy stílust tekerik, variálják, nem tudom egyiket a másiktól megkülönböztetni. Ez a jelenség megtalálható az élet más területein is, például a tömegkultúrában: jelen van az öltözködésben és az étkezési szokásokban - elég csak a gyorséttermek elterjedésére gondolni. De ha az ember keres, akkor talál olyan popzenét is, ami érdekes és izgalmas, ezért nem jelenthetjük ki, hogy nincsen jó könnyűzene, noha tény, hogy ami kiszolgálja a tömegkultúrát, az nem ezt mutatja.

S. F. – Nem szívesen keverném össze a színpadi produkciók, valamint a hétköznapok zenéjének problémáit, mivel mindkettőre más szabályok vonatkoznak. Véleményem szerint az úgynevezett „népzene” valójában historikus pop. A mindennapok zenéjének a múltja. Csakhogy azt az elmúlt időkben az emberek és közösségeik generációkon keresztül maguk alakították, sajátos igényeikhez igazítva. És mivel ebben a folyamatban rengeteg ember vett részt, ráadásul hosszú-hosszú ideig, csak az maradhatott fenn, ami bevált, ami az emberek javát szolgálva működött, ergo „értékes”. A mai, pénzvilág által irányított, ipari körülmények között előállított, közönségmanipuláló (és tegyük hozzá: percek alatt elavuló) piaci tömegtermék összehasonlítása ezzel a nyelvezettel méltánytalan és hamis. Azt gondolom, hogy továbbra sem szabad sajnálni a munkát, hogy örökölt sokágú kommunikációnk (beszéd-zene-tánc) a régiekhez hasonlóan „humánus” legyen, s nem szabad engedni, hogy a nagyipar lebeszéljen bennünket a személyes mondanivalónk, szárnyaló fantáziánk, és egyedülvaló egyéniségünk saját nyelven való kifejezéséről. Mi lenne, ha esetleg megfordítanánk a dolgot: tanuljanak már egyszer ők is!

Szentgallay György