Az ízlés valaminek a tagadása. A zseni állít, mindig csak állít.

Liszt Ferenc
Járdányi Pál

Járdányi Pál

Budapest, 1920. január 30. – Budapest, 1966. július 29.

Kodály zeneszerző-növendékeinek legfiatalabb nemzedékéhez tartozott,  tanulmányait 1938-1942-ig a Zeneakadémián hegedű- és  zeneszerzés-tanszakon folytatta. Zenei hivatásának megválasztásában mestere példáját követte: pályája négy területen, zeneszerzőként, népzenekutatóként, zenekritikusként és zenepedagógusként teljesedett ki. Már kora ifjúságától kezdve magáévá tette Kodály nemzetnevelő zenei programját, amelyre mély rezonanciával válaszolt saját művészi és tudományos pályájának elvi és gyakorlati síkjain: szemléletének középpontjába ő is a magyar népzenei hagyomány eszméjét helyezte. 
 
Járdányi személyes pályaútjának minden kezdeményezésében konzekvensen vállalta egy új szellemű magyar zeneművészet és zenei műveltség megteremtésének szolgálatát. S mintha érezte volna életútjának tragikusan szűkre mért időbeli határait, olyan felelősséggel, olyan szellemi koncentráltságban élte mindennapjait, amelyet hasonló sorsú, rövid életű művészsorsok példáztak. Már pályatervező ifjúként a maga választotta feladatok kettős követelményeihez igazította művészi-szellemi felkészülését: zenei képzésével párhuzamosan egyetemi bölcsészeti tanulmányokat is folytatott a magyar néprajz tárgykörében. Huszonhárom évesen megírt egyetemi disszertációjában a legújabb monográfikus módszerrel kutatómunkát teljesített, egy társadalmi közösség népzenehasználatát vizsgálta (A kidei magyarság népzenéje, 1943.)
 
De érdeklődése új területeként Járdányi már 1943-ban csatlakozott a magyar zenei közízlés társadalmi szintű nevelésének feladatához. Kritikái, cikkei, műismertetései és tanulmányai nem csupán szakismeretének és szemléletet formáló törekvésének sugárzó tanúi; hanem magas szintű erkölcsi értékrendjének megvallása történelmünk egyik legtragikusabb időszakában. Zenekritikusi munkássága a Forrás, a Szabad Szó, a Válasz, a Valóság és más sajtófórumok hasábjain átfogó nemzeti-közösségi kérdés szolgálatát célozta a zenei műveltség előmozdítása érdekében. Krónikáinak alaptónusán átütött az írói szemlélet visszafojthatatlan igazságnyilvánítási igénye: az új magyar zenei alkotások, zeneszerzők apostolkodása során éppúgy, mint előadó művészetünk értékeinek képviseletében.
 
Megingathatatlan volt meggyőződésében, megváltoztathatatlan küldetésének betöltésében. Az általa megélt nagy történelmi fordulópontok idején, 1948–49 fordulóján, valamint az 1956-os forradalom bukásakor nem tagadta meg nézeteit, még akkor sem, ha az a megbélyegzés, kitaszítás és a félreállítás méltatlan következményével járt. Ő, aki már 25 éves korától a Zeneakadémia tanáraként működött, s aki a zeneelméleti tárgyakon kívül – Kodály utódaként – a magyar népzene új szemléletű oktatója volt, elszenvedte, hogy politikai nézeteinek büntetéseképpen végérvényesen eltávolítsák az intézmény tantestületéből.
 
A páratlan felkészültségű alkotóművész és tudós pályájának kibontakozására azonban e negatív döntés végül pozitív ösztönzésként hatott: felszabadult szellemi erőinek birtokában egyre intenzívebb tudományos szerepet vállalt a Kodály vezetésével működő Népzenekutató Csoportban, amelynek keretében néhány év lefolyása alatt a kutatás vezető személyiségévé vált. Kidolgozta a Magyar Népzene Tára dallamközlésének új, nemzetközi figyelmet keltő rendszerét (Magyar népdaltípusok I.-II., 1961).
 
Életműve zenei alkotóként is maradandónak bizonyult. Hangszeres és vokális műveiben töretlenül érvényesült életműve egységes hitvallása a népzenei hagyományok talaján kibontakozó új zeneművészet megteremtésének jegyében. Bár zenei stílusa az eszmei-stiláris közösség szintjén Bartók és Kodály alkotásaival szellemi közösséget alkot, e kapcsolatban az alkotások személyes meggyőződése és egyéni művészi állásfoglalása még dominálóbban érvényre jut. Erről tanúskodik kamaraműveinek, versenyműveinek, kórusműveinek és örökérvényű Vörösmarty szimfóniájának alkotói vonulata.
 
Tanítványaiban az elmélyült, páratlan intuícióval megáldott alkotó, a tudományos felkészültségű tudós és a nemzeti-társadalmi felemelkedés hitét sugárzó pedagógus emléke kitörölhetetlenül él. Példája az alkotóművészekben, a vokális és instrumentális oktatás kettős ágán, valamint a népzenekutatásban máig érvényesül (Kurtág György, Szabó Helga, Devich Sándor, Olsvai Imre).
 
Berlász Melinda