Az ízlés valaminek a tagadása. A zseni állít, mindig csak állít.

Liszt Ferenc
Siklós Albert

Siklós Albert

Budapest, 1878. június 26. – Budapest, 1942. április 3.
 
Siklós Albert tanár, zenetudós és zeneszerző, több zenészgeneráció nevelője, a zeneszerzés-, zeneesztétika- és zenetörténet-tanítás magyar szakirodalmának megteremtője. Enciklopédikus, sokoldalú tudása révén és alapvető kézikönyvei jelentőségének elismeréseként kortársai az 1920-as évektől gyakran a „magyar Riemann"-ként emlegették.
 
A budapesti Magyar Zeneiskolában 1891-től zeneelméletet és gordonkajátékot tanult, és mindkét területen sikeres előmenetelről tett tanúságot: 1896-ban az iskola zenekarával maga adta elő gordonkaversenyét, és még ez évben feltűnt első szimfóniájával és Fulkó lovag című, Jókai nyomán írt egyfelvonásos operájával. Az 1896/97-es tanévtől 1899-ig a Zeneakadémián Koessler János zeneszerzés osztályában folytatta tanulmányait (a harmadik évfolyamban kezdett, majd a negyediket önkéntesen megismételte). Emellett párhuzamosan jogot hallgatott a budapesti egyetemen. Nevét az eredeti Schönwaldról a századfordulón változtatta a magyarosabb hangzású Siklósra. 1901 és 1904 között a Filharmóniai Társaság zenekarának csellistája volt, majd 1905-től 1919-ig a Fodor Zeneiskola zeneelmélet, zeneszerzés, zongora, esztétika és kamarazene tanára. A híressé vált iskola felvirágoztatásának munkájában tanári munkásságán túl zeneszerzőként is fontos szerepet vállalt: közel száz kisebb zongoradarabot komponált, amelyek a tananyag részeként rendszeresen megszólaltak a növendékhangversenyeken.
 
Siklós zeneszerzőként a német romantikus hagyomány folytatójának tekinthető, legfeljebb harmonizálásában érezni elvétve a francia századforduló zenéjének hatását. Sokféle műfajban és előadói apparátus számára komponált, stílusában alapvetően konzervatív műveit páratlan technikai felkészültséggel alkotta meg. Zenekari- és versenyművek, kamara és szólóhangszerre írott kompozíciók, dalok és más vokális darabok jelzik folyamatos zeneszerzői munkájának eredményeit. Fiatalkori operakísérlete után a 20-as években tért vissza a színpad világához. 1922-ben a Városi Színház műsorán sikerrel adták elő Mohácsi Jenő némajátékához írott kísérőzenéjét (A tükör), majd négy évvel később A hónapok háza címmel operát, 1933-ban pedig – Magyarországon az elsők között – rádiójátékot komponált (Eszterházi vigasságok) címmel.
 
Tevékenységének legjelentősebb eredményeit az oktatás és ezzel összefüggésben a zeneelmélet-írás területén érte el. Az 1910/11-es tanévtől egészen 1942 tavaszán bekövetkezett haláláig az elméleti tantárgyak egész sorát tanította a Zeneakadémián: hangszerelést, paritúraolvasást és zeneelméletet, először rendkívüli, majd 1913-tól rendes tanárként. 1916-tól már a zeneszerzés oktatásában is részt vett. Eleinte a betegeskedő Herzfeld Viktort helyettesítette, 1917-től a második évfolyamot vette át, majd az 1919–20-as tanévtől teljes jogú zeneszerzéstanárként tanított. Emellett az egyetemes és magyar zenetörténet, valamint a zeneesztétika oktatását is vállalta. Legkiválóbb zeneszerző-növendékei közé tartozott Farkas Ferenc, Ádám Jenő, Fricsay Ferenc, Maros Rudolf és Szervánszky Endre.
 
Mivel az általa tanított tárgyakból nem létezett magyar nyelvű szakirodalom, egymaga pótolta ennek hiányát gazdag példatárakkal ellátott munkáival. 1907–13 között megjelent Zeneköltészettana (I. Összhangzattan, II. Ellenponttan, III. Formatan, IV-V. Hangszereléstan) a zeneszerzés-tanítás korszerű, alapvető könyvének számított a 20. század első felében, amelyet többek között A vezérkönyv-olvasás útmutatója (1911), A harmonizálás kézikönyve (1923) és a Hangszerek-hangszínek (1941) című műve egészített ki. Tanári munkásságának további gyümölcse az Útmutató a zenediktáláshoz (1913), a Zeneesztétikai jegyzetek (1921) és a Magyar zenetörténeti jegyzetek (1927). Tudományos tevékenységét is széleskörű nevelői célkitűzéseinek szolgálatába állította, zenetörténeti írásain túl számtalan műelemzést, hangverseny-ismertetést készített, és 1932-től száznál több előadást tartott a Szabad Egyetem keretében (népszerű sorozatai a zenei stíluselemzés, a zenetudomány, a hangszerelés, az olasz opera és a szimfónia történetének témaköreit ölelték fel). Emellett 1923-ban zenei lexikont jelentetett meg, 1928-tól pedig 10 éven át szerkesztette A Zene című folyóiratot.
 
Gombos László