Gárdonyi Zoltán

Sokan úgy emlékeznek az 1970-es évek elejére, mint a kádári konszolidáció beteljesedését követő nyugodt, csendes időszakra. De voltak, akiket éppen e békés beletörődés riasztott, az ország lakosságának, a társadalomnak a nagymérvű kiüresedését érezték mögötte. Gárdonyi Zoltán, akit a 20. századi magyar történelem legnagyobb viharai sem bírtak rá hazája elhagyására, végül 1972-ben döntött úgy, hogy elhagyja szülőföldjét. A hivatalos szervek nem tartóztatták: szabályos kitelepedési engedélyt adtak az akkor már 66 éves nemzetközi hírű zeneszerző-muzikológusnak, feleségének és leányának. Új hazájuk a Német Szövetségi Köztársaság lett.

 

Gárdonyi Zoltán Budapesten született zenekedvelő-zenész családban. Apja, Gárdonyi Albert, neves történettudós amatőrként gyakran hegedült, és egész életében teljes odaadással támogatta fia zenei tehetségének kibontakozását. Anyja, Weigl Mária zongoraművésznő, Bartók Béla évfolyamtársaként 1903-ban végzett a Zeneakadémián. A szülők különféle zenész ismerősei és barátai révén, a polgári lét nemes hagyományaként a házimuzsikálás, a kamarazenélés mindennapos élményt jelentett a gyermek Gárdonyi számára. Saját elbeszélése szerint fiatal korában lenyűgözve hallgatta a Kálvin téri református templom orgonistájának, Krausz Gusztávnak a játékát a vasárnapi istentiszteleteken. Gárdonyi rendkívüli képességei nemcsak a zene területén mutatkoztak meg: az utolsó két gimnáziumi év összevonásával korengedményes érettségi vizsgát tehetett már 17 évesen, és így 1923 őszétől egy előzetes bemutatkozó látogatást követően Kodály Zoltán felvehette zeneszerzésszakos hallgatónak a Zeneakadémiára. 1927-től a berlini Friedrich Wilhelm Egyetem zenetudományi szakán Arnold Schering és Erich von Hornbostel vezetésével zenetörténeti és etnomuzikológiai tanulmányokat folytatott, majd ezzel párhuzamosan 1928–30 között a berlini Hochschule für Musik zeneszerzés tanszakán Paul Hindemith növendéke lett. Gárdonyi egész munkásságát meghatározta tanulóéveinek hármas gyökere: a két teljesen különböző zeneszerző iskola (Kodály – Hindemith) és a berlini egyetem világhírű zenetudományi fakultása, ahol 1931-ben sikerrel védte meg doktori értekezését Die ungarischen Stileigentümlichkeiten in den musikalischen Werken F.Liszts címmel. Szabolcsi Bencét és az ugyancsak Berlinben végzett Bartha Dénest követően Gárdonyi volt a harmadik, aki német egyetemen szerzett zenetudományi doktorátus birtokában közvetítette Magyarországra a német zenetudomány eredményeit, módszereit és eszköztárát.

 

Zeneszerző-tudósként először a soproni Evangélikus Tanítóképző Intézet ének- és zenetanári állását töltötte be (1931–41), ugyanott hét éven át (1931–38) vezette a Liszt Ferenc Zeneegyesületet. A város gazdag kamarazenei életében igazi otthonra lelt, és nagyon hamar a város legkedveltebb zongorakísérőjeként tartották számon. A klasszikus kamarazenei repertoár mellett lehetősége volt saját művek megszólaltatására is. 1941–69 között tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, 1946-tól teljes óraszámban professzori kinevezéssel. Sokoldalú egyéniségéhez és képzettségéhez méltón a fő területének számító zeneelméleten és zenetörténeten kívül sokféle tárgyat oktatott. Pedagógiai munkáját egyedülálló módszeresség jellemezte. 1946-tól a „fordulat évéig", 1948-ig vezette a főiskola protestáns egyházzenei tanszakát. A szak megszűnését követően csak melléktárgyakat taníthatott, és újságcikkekben műveit is támadták, de megbélyegzése ellenére elkötelezett híve maradt a protestáns egyházzene felemelésének. 1949–53 közt a Református Teológiai Akadémián az egyházi ének-zene tárgyat oktatta, és az ő szerkesztésében jelent meg 1959-ben az első országos használatra szánt Református korálkönyv.

 

Gárdonyi életműve több száz kompozíciót (zenekari, kamara-, zongora-, orgona- és vokális műveket), számos tudományos tanulmányt és könyvet foglal magába. Említésre méltók a Lisztről szóló (Distanciaelvű jelenségek Liszt zenéjében, 1959; Nationale Thematik in der Musik F. Liszts bis 1848, 1963; Neue Tonleiter- und Sequenztypen in den Frühwerken F. Liszts, 1978; Neue Ordnungsprinzipien der Tonhöhen in Liszts Frühwerken, 1978), a Bach ellenpont-művészetét tárgyaló (J. S. Bach ellenpont-művészetének alapjai,1967; J. S. Bach kánon- és fúgaszerkesztő művészete, 1972) írásai, valamint pedagógiai célzatú formatan könyvei (A zenei formák világa,1949; Elemző formatan,1963, 1979). Szelényi Istvánnal közösen számos Liszt zongoraművet adott közre, és együtt szerkesztették az új Liszt-összkiadás (Neue Liszt Ausgabe) I. sorozatát (Werke für Klavier zu zwei Händen).

 

Németországi önkéntes száműzetése alatt alkotó lendülete nem tört meg, fontos művek egész sora született életének utolsó másfél évtizedében: Memento (kantáta, 1975), Harmadik orgonaszonáta (1983), Bipartita (két orgonára, 1983), Bethlen Gábor éneke (vegyeskar, trombita, 3 harsona / vegyeskar, orgona, 1980), Meditatio in memoriam Z. Kodály (orgona, 1972/1982).