Budapest, 1934. október 26. –
Rados Ferenc zongoraművész muzsikus családból származik: édesapja Rados Dezső, hírneves hegedűtanár. A fiatal Rados a Bartók Béla Szakiskolát 1952 és 1956 között Antal István, a Zeneakadémiát az 1956/57-es tanévtől kezdve 1959-ig Kadosa Pál növendékeként végezte.
Rados Ferenc 1964-től a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, később a Zeneakadémia tanára lett. Eleinte Kadosa Pál asszisztenseként működött, de később legendás hírű főtárgy- és kamarazene-tanárrá vált – egy egész generáció számára meghatározó jelentőséggel. Tanítványa volt a ma világhírű zongoraművészeink mindegyike, zenei életünk derékhadát képező muzsikusaink közül pedig igen sokan látogatták kamarazene-óráit. A szoros értelemben vett tanításon kívül gyakran foglalkozott már érett, befutott művészek meghallgatásával, kamaraegyüttesekkel, sőt zenekarral is. „Bizony ő a mester, ő tud pillanatnyilag olyan dolgokat itt Magyarországon a zenéről, zongorázásról, amelyeket nagyon kevesen tudnak, vagy senki sem tud rajta kívül. Kisugárzása generációkra volt és van döntő hatással. Radost nagyon alulértékelik, mindig is alulértékelték. Talán ő maga is az oka ennek, túlzott szerénységével, természetének megkérdőjelezhetetlen vonásaival, enyhén ironizáló hajlamával. Ezek azonban mindig a zenét, és a tanítványt szolgálják, az ő javukra válnak." (Kocsis Zoltán)
Rados Ferenc fellépésein is kiváló, nagyhatású mesternek bizonyult, bár az aktív zongoraművészi munkát, a szerepléseket a nyolcvanas évek végén abbahagyta. Koncertjeinek egy részét a régizene játék magyarországi divatba kerülése után a fortepianónak szentelte.
„Rados átlényegül, átváltozik, és valami megdöbbentő belső feszültséggel, szuggesztivitással muzsikál. …zenélésének az ad értéket és hitelt, hogy érezni mögötte – jobban, mint másoknál – az elhivatottságot." (Boronkay Antal). Kroó György pedig így foglalta össze az Új Zenei Újságban Rados művészetének lényegét: „Ha Rados Ferenc előadó művészetének a legsajátosabb vonását keresem, ez számomra játékának beszédszerűségében nyilvánul meg: beszél a ritmus, és beszél a dallam. Ám ez nem valamiféle retorika; az ő zongoráján minden egyes szám első személyben hangzik. És az a világ, amely játéka nyomán feltárul, végtelenül gazdag árnyalatokban, epizódokban, kérdésekben éppúgy, mint válaszokban."
Rendkívüli érdeklődés és siker kísérte az egykori tanítvánnyal, Kocsis Zoltánnal tartott kétzongorás, négykezes koncertjeit. Számos neves kamarapartnerrel, zenekarral játszott együtt, ezek közül néhánynak a felvételét megőrizte a Magyar Rádió. Ezeket éppúgy, mint néhány hanglemezét nagy becsben tartják Rados Ferenc művészetének ismerői. Rados Ferencet 75. születésnapja alkalmából Kocsis Zoltán köszöntötte a Fidelio.hu honlapon:
Hozzá csak az kerülhet igazán közel, aki őt is érdekli. Aki munka címén dolgozgatást, aki tanítás ürügyén barátságos foglalkozást remél, jobb, ha meg sem próbálja. Ha valaki az első sátáni kacajon megbántódik, inkább rögtön menjen el. A mesterkurzusok ál-filantróp, velejéig hazug világához szokott örök növendék talán tartsa magát távol attól a közegtől, amelyben nem lehet másról szó, mint a lényegről, az önmagunkkal való könyörtelen szembesítésről, ahol nincs relatív megítélés, mivel a mércét maguk a művek jelentik. E sorok írója messzemenően nem érzi kompetensnek magát arra a feladatra, amelynek célja Rados Ferenc egyéniségének teljes körű bemutatása. De az emlékek halmazából mégiscsak kirajzolódik egy portré, amely a legkevésbé sincs összhangban azokkal a sztereotípiákkal, amelyek a köztudatban a magyar zenei élet talán legenigmatikusabb pedagógus-egyéniségéről keringenek. Miképp lehet, hogy a volt tanítvány sohasem érezte kigúnyoltnak, megalázottnak magát, a valamikori kamarapartner hogy-hogy nem tud semmire visszaemlékezni, ami ne a zenével és csakis a zenével állt volna kapcsolatban? Mi lehet az oka, hogy a Zeneakadémia második emeleti erkélyén megbúvó növendék a mai napig a bőrén érzi az elsöprő erejű Bach- és Mozart-interpretációk hatását?
Mácsai János