Az a feladatunk, hogy valódi tehetségeket formáljunk, akikben megvan a mesterré váláshoz szükséges képesség, s ne foglalkozzunk a tehetségtelen középszerrel.

Liszt Giovanni Sgambatinak
Seiber Mátyás

Seiber Mátyás

Budapest, 1905. május 4. – Dél-Afrika, 1960. szeptember 24.

Brit zeneszerző és pedagógus – írja a lexikon. Joggal, hiszen a budapesti születésű zeneszerző 55 esztendejének mintegy felét a szigetországban élte le. Édesanyja, Patay Berta, jó nevű zongoraművész és tanár volt. A fiatal Seiber elsőként ezen a hangszeren szerzett számottevő jártasságot. Tízévesen kezdte meg gordonkatanulmányait. Párhuzamosan a középiskolai tanulmányokkal (1923-ban érettségizett), 1918 és 1925 között a Zeneakadémia növendéke volt gordonka ill. zeneszerzés szakon. Az 1918/19-es tanévben Schiffer Adolf előkészítő osztályába járt, majd 1919 és 1924 között (egy tanév kihagyással) végigjárta a négy akadémiai osztályt. Zeneszerzés-tanulmányait az évkönyvek tanúsága szerint csak az 1921/22-es tanévben kezdte meg. Az 1922/23-as év kivételével (amikor is Siklós Albert tanítványa volt) Kodálynál tanult. Diplomamunkája, I. (a-moll) vonósnégyese – több kollégája műveivel egyetemben – szálka volt a Neues Pester Journal kritikusa szemében. A megengedhetetlen hangú támadásra Kodály Tizenhárom fiatal zeneszerző című cikkében válaszolt, amelyben külön kiemelte Seibert: „Seiber jutott – Mozart nyomdokain – a tiszta kamarastílushoz legközelebb."

 
1925-ben Seiber elfogadta egy frankfurti magánzeneiskola tanári állását. Kétévnyi tanítás után azonban váratlan lépésre szánta el magát: egy Észak- és Dél-Amerikába közlekedő hajó zenekarába szegődött csellistának. Megadatott a lehetőség számára, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön „Black-America" zenéjével, a jazzel. 1928-ban tért vissza Frankfurtba. Az elkövetkezendő néhány évben a város két színházában vezényelt, szólócselló koncerteket adott, s gordonkása volt a jó hírű Lenzewski Vonósnégyesnek (1930 és 1933 között). Karl Amadeus Hartmann zeneszerző és müncheni koncertszervező révén (aki sokat tett a magyar zene németországi terjesztéséért) Seiber műveit játszották a müncheni fesztiválon, így a Two Jazzolettes 1929-ben és 1932-ben megírt két darabját, s később a II. vonósnégyest is.
 
Bernhard Sekles, a Hoch'sches Konservatorium igazgatója 1928-ban felkérte Seibert, hogy legyen az újonnan indítandó jazzprogram vezetője. Ez volt az első eset, hogy egy felsőfokú oktatási intézményben a jazzt szigorú tantervi rendben oktatták. A tanszéket számos támadás érte, amelyek nagyrészt nacionalista indulatokban gyökereztek, de voltak, akik politikai manipulációt véltek felfedezni a háttérben. A meghiúsítási kísérletek ellenére a jazzprogram kitartott, s minőségi munka folyt fennállása egész ideje alatt. Seiber jazz-zongorát tanított és a hangszerelés órákat vezette. Jazzpublikációinak többsége is a frankfurti évekből származik. A Melos lapjain jelent meg két nagyjelentőségű cikke: Jazz als Erziehungsmittel (1928) és Jazz-Instrumente, Jazz-Klang und Neue Musik (1930). Előbbi a jazzoktatás szükségességének és lehetségességének kérdését veti fel. A stúdiumok végcéljaként mindenekelőtt az oldott és szabad ritmusosság elérését jelöli meg az egyik oldalon, s az improvizációs képesség kialakítását a másikon. Szükséges tanítani – írja –, hiszen a 20. század műzenéje messzemenőkig megköveteli a ritmusbeli jártasságot (Stravinsky, Bartók és Hindemith zenéjét említi példaként). 1929-ből származik tankönyve, a Schule für Jazz-Schlagzeug, amely elméleti kívánalmainak gyakorlati leképezése. Növendékei számára készítette el Rhythmische Studien c. sorozatát, valamint táncdarabjainak két kötetét: Leichte Tänze: ein Querschnitt durch die neuen Tanzrhythmen für instruktive Zwecke – zongorára.
 
A nemzetiszocialista hatalomátvételt követően „jóakarói" az addig sikeres tanszék bukását hozták. 1933 augusztusában eltávolították a külföldi és zsidó származású tanárokat: az igazgatót, Seklest és 13 tanárt, köztük Seibert. Seiber hazatért Magyarországra, de nem sikerült letelepednie. Két évig dolgozott zenei referensként a Szovjetunióban, munkájára azonban tovább nem számítottak. 1935-ben távozott Angliába. Zeneszerzés- és gordonka magántanítást vállalt, a Schott londoni leányvállalatának tanácsadójaként működött. Filmzenét komponált; legjelentősebb alkotásai e téren a Goethe Faustjához és Orwell Animal farmjához írt kísérőzenéi voltak.
 
Az 1942-es év újabb fordulópontot hozott: Michael Tippett meghívta zeneszerzéstanárnak a londoni Morley College-ba. A zeneszerzés mellett zeneesztétikát és zeneelméletet is tanított, s csakhamar Anglia ünnepelt pedagógus-egyéniségévé vált. Jazz iránti érdeklődése továbbra sem csökkent; örömmel fogadta a London Philharmonic Orchestra felkérését egy jazzdarab megírására. 1959-ben született meg Johnny Dankworth altszaxofonistával közös darabja, az Improvisations for Jazzband and Orchestra.
1960-ban dél-afrikai előadókörútra hívták, s itt hunyt el autóbalesetben. Halálhírére több zeneszerzőtárs is érzékenyen reagált. Kodály egykori tanítványa emlékének ajánlotta Media vita in morte sumus című kórusművét, Ligeti az Atmosphérest, de zeneművel emlékeztek meg róla tanítványai: Peter Racine Fricker és Don Banks is.
 
Kovács Soma