Teremtsünk kapcsolatot a zenével!

2018. február 28.

Figyelemmel kísérte több zenészgeneráció felnövését az egyre inkább gyors hatásokra és erős ingerekre épülő világban. Pinchas Steinberg Tanácsa azonban nem kizárólag zenészeknek szól: ne elégedjünk meg az információ és a fejlett technika adta lehetőségekkel, törekedjünk minél inkább az érzelmek és a jelenségek mélységeinek kifejezésére.

Hogyan hasonlítaná össze a mai kor és saját fiatalságának zenei kultúráját?

A fiatal zenészek már annak a kornak a szülöttei, ahol a technika dominál, és fennáll a veszély, hogy elvész a lélek és maga a zene. Technikailag jól játszanak a hangszerükön, ám hiányzik az élő kapcsolatuk a zenével. Számomra a zene érzelmi alapú élmény, a zenekari muzsikálás pedig mód arra, hogy a zeneszerző által írt hangjegyeken keresztül fejezzük ki magunkat. Beszélhetek úgy a másikhoz, mintha táviratot írnék vagy hírt olvasnék, de akkor amit adok, az pusztán információ. Ha az ifjú muzsikusnemzedék tagjai kizárólag arra törekszenek, hogy a hangjegyeket hiba nélkül játsszák le, akkor csupán információt képesek közvetíteni a közönségnek, és elmarad a kifejezés. Ez minden országra és minden hangszerre egyaránt érvényes – a problémát az a világ okozza, amelyben most élünk.

 

Pinchas Steinberg. Fotó: Zeneakadémia / Mudra László

 

Tehát nem a tehetségek számával van baj?

Egyáltalán nem! Az emberek nem változnak, a környezet, amelyben felnőnek, az alakul folyamatosan, de a tehetség mindig megnyilvánul. A tragédia az, hogy vannak jó képességű emberek, akik nem kapják meg „a lélek ételét”. Amit kapnak, az információ, lélek nélkül.

Jól értem a szavaiból, hogy sok tehetség kárba is vész manapság?

Sajnos így van. Amikor a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarával próbáltam egyszer, előfordult, hogy a csellószólam játszott egy bizonyos részt, és az 1. hegedűnek kellett volna kísérnie őket. Azt mondtam nekik: hogyan tudtok így kísérni, amikor a zene ilyen szép? Nincs kapcsolatotok a zenével, csak hangjegyeket játszotok! Így nem marad más, csak rendezett zaj, nem zene. Meg kell értetni ilyenkor a zenekarral, hogy mit is akar mondani a szerző nekik és a közönségnek, azaz mi a mű kompozíciója. Ha ez sikerül, érdekes és kifejező lesz az előadás. Szintén fontos, hogy a saját egyéniségüket hozzáadják a muzsikához, de csak egy bizonyos pontig, mert nem ugyanazok az emberek. Eltérő személyiségű zenészek nem ugyanúgy értelmezik a zenét, így az én feladatom, hogy a zenekar tagjait megtanítsam az egységes interpretációra.

Mivel alakítható az újabb generációk gondolkodásmódja?

A probléma zenei neveléssel oldható meg. Amikor egy fiatal zenét tanulni megy, a hangsúly a technikáján van. Persze ez is szükséges, de csak része az összképnek. Mozartot és Brahmsot nem lehet ugyanúgy játszani, aki így tesz, az nem érti ezeket a zseniális alkotókat. A zenei nevelés pont abban áll, hogy rámutatok a korra, a történelmi helyzetre, az emberek akkori életmódjára – ezek mind befolyásolták egy adott mű megszületését. Azután sokkal világosabban érthető, miért írták abban az időpillanatban pont azt a művet. Az intézmények felelőssége, hogy ezt a mentalitást szorgalmazzák, ám a hallgatóknak is tenni kell érte. Amikor szomjas vagy és inni akarsz, akkor megtalálod a vizet. Tehát ha a növendék kíváncsi, meg akarja érteni, mit és miért játszik, akkor nemcsak az egyetemen, hanem azon kívül is fel kell fedeznie egy darab mélységeit.

Mi változott az előző generációk vagy éppen Liszt óta?

Minden! A filozófia, az irodalom... most olvasunk az ő koráról és azt mondjuk: „milyen érdekes!”, pedig akkor nem számított különlegesnek. Az egy kreatív világ volt, ma számítógépes programokat, technológiát alkotunk. A fiatalok egyre közömbösebbekké válnak a klasszikus zene iránt, és valahol egyet kell hogy értsek velük: ma tömegtermelés folyik, itt, Budapesten is minden estére jut egy tucat koncert. De mit mondanak ezek a hangversenyek? Sokszor már akkor elfelejtjük, mit hallottunk, amikor kilépünk a teremből. Egyszer a fiam az Angol Nemzeti Operában (ENO) járt, és olyan unalmasnak találta, hogy azt mondta, soha többé nem megy operába. Azt mondtam neki: hat hónap múlva vezényelek Párizsban. Gyere el, hallgasd meg, s ha utána is ezt mondod, ne menj többet. Az előadás után odajött hozzám, teljes katarzisban. Másik képet tudtam neki mutatni ugyanarról a foglalkozásról. De neki szerencséje volt. Akinek nincs, az egy életre csalódhat.

 

Pinchas Steinberg. Fotó: Zeneakadémia / Mudra László

 

Milyen emblematikus előadásra emlékszik a saját életéből?

Már elég öreg vagyok, eleget tapasztaltam az életben. Teljesen mást éltem meg korábban, össze tudom hasonlítani az időket. A mai napig előttem van életem első operaelőadása, amelyre édesapám vitt el, még gyerek voltam. Puccini Manon Lescaut című operáját néztük meg, utána meg sem tudtam szólalni, elvittem a szívemben és halálom napjáig megőrzöm az emlékét. Sajnos már nem is emlékszem, mikor éreztem ilyet utoljára!

Hogyan tudja átadni a régi idők szemléletét a mai zenészeknek?

Az üzenet, amit közvetítek feléjük, az maga a munkám. Egy másik ajtót nyitok ki nekik, így volt ez a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarával is. Nem hagyom őket játszani, ha nem jó, amit tőlük hallok. Hegedűs voltam, tehát ismerem a játék technikai oldalát is. Elmondom nekik, hogyan kell kifejezéssel teli zenét kiadni magukból. Sokszor úgy érzem magam, mint a Mikulás, aki járja a világot, és ajándékokat vesz elő a puttonyából.

Gondolja, hogy üzenete ki fog tartani a fiatalokban?

Erre nincs hatásom, csak az utat tudom nekik megmutatni. Az ő felelősségük utána, hogy kitartanak-e rajta. Van egy indiai barátom, egy szvámi, sokat beszélgetek vele a világ dolgairól. Szóba került a munkám, és elmeséltem neki, hogy sokszor addig hajtom a zenekarokat, amíg pontosan olyan lesz a zene, amilyennek az én meglátásom szerint lennie kell. Ha nem megy nekik, akkor még keményebb leszek. Erre a barátom azt mondta: „A te felelősséged az, hogy adj, az övék, hogy elfogadják, amit kapnak”. Bár ő más kultúrából jön, meggyőződésem, hogy igaza van, mindnyájunknak megvan a felelőssége.

 


A világhírű karmester, az izraeli születésű Pinchas Steinberg zenei tanulmányait az Egyesült Államokban és Berlinben végezte. Jasha Heifetz tanítványa, aki látta kisfiúként Toscaninit próbálni, és együtt hegedült Bach d-moll kettősversenyében David Ojsztrahhal. 1974-ben lépett először dirigensként a nagyközönség elé. Azóta vezényelte Európa gyakorlatilag összes jelentős szimfonikus együttesét, és visszatérő vendégművésze a legismertebb operaházaknak is. Legutóbb a Zeneakadémia alapítójának születésnapja alkalmából rendezett koncerten Liszt Prométheusz című szimfonikus költeményét, Brahms D-dúr hegedűversenyét és 2. szimfóniáját vezényelte.
 

 

Unger Anna