Nyolcvan év éneklés

2017. december 14.

Johann Sebastian Bach életművének hatástörténete olyan jelentős, hogy a témának lassacskán könyvtárnyi irodalma van. Ritkán esik azonban szó arról, hogy Bach nemcsak zeneszerzők generációinak gondolkozását határozta meg, hanem olykor zenei együttesek létrejöttéhez is hozzájárult, akár halála után jó pár száz évvel is. Az utrechti székhelyű, idén NYOLCVAN éves Holland Kamarakórus például Bachnak köszönhette létrejöttét, ha nem is közvetlenül.

1937-ben a szocialista Vereeniging van Arbeiders Radio Amateurs (Munkás Rádióamatőrök Egyesülete) munkatársa, Roger Schoute a fiatal karnagyot, Felix de Nobelt azzal bízta meg, hogy szervezzen kórust, amely Bach-kantáták rádiós közvetítésében működne közre. Az így alakult Chorus Pro Musica egy évadon át szerepelt stúdióhangversenyeken, majd első nyilvános hangversenyét Harleemben adta 1939-ben, ezúttal már a ma ismert nevén, mint Nederlands Kammerkoor.

 

Holland Kamarakórus.

 


Az együttes eredetileg korának legjobb fiatal holland énekeseiből alakult – közülük többen jelentős szólistapályát futottak be később –, de Nobelnek azonban hamar rá kellett döbbennie, hogy az egymást állandóan túlharsogni igyekvő opera- és oratóriuménekesekből soha sem lesz egységes hangzású vokális együttes. A 2. világháború átvészelése után de Nobel 1946-ban új összetételű kórussal lépett a közönség elé, amelyet már más elvek alapján állított össze. Az énekegyüttesnek fix tagjai lettek, rendszeresen – hetente több alkalommal – próbáltak, de nemcsak a tagokat, hanem saját vezetői módszereit is megváltoztatta: erősebb kézzel, sokszor autokratikus módszerekkel irányította a kórust.


Az együttes egy évig működött az állami rádió szolgálatában, utána a saját lábára kellett állnia. Ez nem akadályozta meg de Nobelt abban, hogy az áhított homogén hangzás mellett kialakítsa a kórus öt évszázad zenéjét felölelő repertoárját is. A befektetett munka meghozta a gyümölcsét: a koncertsikerek és rendszeres külföldi meghívások – többek között a híres Edinburgh Festival (1951) – mellett 1953-tól a holland állam rendszeres juttatással támogatta a kórust, amely ettől kezdve főállásban tudta foglalkoztatni énekeseit. A tagcserék innentől ritkaságnak számítottak. A kórus első fénykora az 1960-as évek végéig tartott. Erre az időszakra tehető szoros kapcsolatuk a Holland Fesztivál operaprodukcióival, illetve ebben az időben került sor több észak-amerikai turnéra is. Számtalan új mű keletkezett az együttes felkérésére vagy inspirációjára, lokális jelentőségű szerzők mellett például Frank Martin és Francis Poulenc tollából. Az együttes szoros kapcsolatot alakított ki Luigi Dallapiccolával és Kodály Zoltánnal is.

Az 1970-es évek komoly kihívásokat tartogatott a kórus számára: változó művészeti vezetők mellett kellett fiatalítania úgy, hogy közben meg kellett találnia az új művészi célokat is. A változatlan tagságú kórus és közönsége ugyanis egyre öregedett, az újabb generációt már nem tudták megszólítani. De Nobel egészségügyi állapota miatt 1972-ben elköszönt a pódiumtól, ám a kórus nem volt felkészülve sem a vezető-, sem a tagcserékre, hiszen a korábbi évtizedekben ilyenre nem volt precedens. Az alapító utódjának kiválasztását nehezítette az is, hogy a hozzá hasonló keményvonalas, autoriter szemléletű karnagyok ideje addigra már lejárt. Az együttest de Nobel után Hans van den Hombergh (1972–1976) és Kerry Woodward (1977–1980) irányította. A Holland Kamarakórus tekintélyét főként a reneszánsz és a barokk zene megszólaltatásával vívta ki, de ezen a téren komoly kihívókat kaptak az akkoriban kibontakozó régizenei mozgalommal, amire valamilyen módon reagálniuk kellett.

Az átalakulás 1980-ra ért véget. A tagság megfiatalodott, a kórust pedig ettől fogva nem egy erős vezető karnagy, hanem projektenként hívott vendégkarnagyok vezették. Az együttes ebben az időben kapcsolódott be újra a régizene-mozgalomba. Emellett az újzene specialistáival és jelentős „all-round” karnagyokkal is dolgoztak együtt. Az 1980-as évek közepére a kórus ismét a régi fényében csillogott, és hétévnyi interregnum után eljött az idő, hogy új vezetőt válasszon. Uwe Gronostay 1987-ben került az együttes élére azzal a céllal, hogy a sokrétű feladatok ellenére megőrizze a kórus egységes hangzását. Ezt elsősorban a tagok számára oly kedves késő romantikus repertoár felfrissítésével érte el. 1997-ben Dane Ivar Munk lett az új művészeti vezető, ezáltal szétvált a művészeti vezető és a vezető karnagy funkciója. Egy évvel később az észt Tõnu Kaljuste személyében az első nem hollandiai születésű vezető karnagyot is megválasztották, őt 2002-ben a brit Stephen Layton váltotta. Személyük jelentős változást jelentett a repertoárban is: innentől kezdve a kórus egyre többet foglalkozott kortárs szerzők – Tavener, Pärt –, és kórusszerzőként kevésbé ismert 20. századi alkotók – Milhaud, Martinu, Tanyejev – műveivel. Emellett újra születtek művek a kórus inspirációjára vagy felkérésére, többek között Kagel, Kancheli, Tavener és MacMillan tollából. Legutóbbi vállalkozásuk a project 14–18, amelyben 1. világháború alatt keletkezett költemények megzenésítésére kérik fel korunk zeneszerzőit. 2005 és 2011 között az 1980-as évek elejéhez hasonlóan vezető karnagy nélkül működtek, a pozíciót azóta Risto Joost (2011–2015) és Peter Dijkstra (2015–) töltötte-tölti be.

A bámulatosan homogén hangzásáért ünnepelt, idén nyolcvanéves Holland Kamarakórus ma a nemzetközi koncertélet vezető együtteseinek egyike, amely nem függ sem rádióktól, sem operaházaktól. A kamarakórus tagságát évente tartott meghallgatásokkal frissíti, emellett szakmai gyakorlatot is tart a pályakezdő énekeseknek. Pedagógiai programja Hollandia nagyszámú amatőr kórusaira is kiterjed – rendszeresek az együttes workshopjai, a nagyszabású produkciókhoz szükséges kisegítők pedig sokszor ezen alkalmakon részt vevő kórusokból kerülnek ki. Az érdeklődő közönség részt vehet az együttes rendszeres nyilvános próbáin, és az évente megrendezett „Singing day” keretében lehetősége nyílik a kórus tagjaival együtt énekelni. A Holland Kamarakórus amellett, hogy a világ vezető együtteseinek partnereként lép fel – ahogyan teszi ezt zeneakadémiai hangversenyén is –, évtizedek óta saját a cappella bérlettel is rendelkezik. Albumainak száma mára már meghaladja a hatvanat, az utóbbi időben pedig komoly YouTube-csatornát hoztak létre, ahol évszázados bontásban kereshetőek ki felvételeik.

Németh Zsombor