Bartók mint jazzinspiráció

2017. február 06.

Bartók művei rengeteg jazz-zenészt inspiráltak az elmúlt hetven évben. Hogy a jazz számára miben rejlik zenéjének varázsa, arról a University of California, Los Angeles zenei tanszékének tanára, Szabó Dániel jazz-zongorista írt a Zeneakadémia Koncertmagazin 2017/január-júniusi számában.

Ahogy hallgatom a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára második tételét, a rendkívül feszes ritmikát, a hangsúlyeltolódásokat, a 2/4-es metrumba beékelődő 3/8-os frázisokat, ugyanazok az energiák mozdulnak meg bennem, mint amikor Miles Davis Four and More című albumát, vagy a Wayne Shorter Quartetet hallgatom. Úgy gondolom, hogy Bartók és a jazz-zenészek között valamiféle mély lelki rokonság figyelhető meg, amit nehéz szavakkal leírni, annak ellenére, hogy számos konkrét zenei fordulat, amely a két világ között kapcsolatot teremt, világosan megragadható. Bármilyen kimunkált is Bartók zenéje, a mélyén ott húzódik az a nyers és őszinte erő, amely a népzenéből fakad (és nyilván Bartók személyiségéből is), az a „dög” és „tűz”, amely az afroamerikai zenének éppúgy sajátja, mint a magyar parasztzenének, vagy bármely középkelet- európai népzenének. Számos jazzfelvételt hallgatva érzékeli az ember Bartók jelenlétét, mintha ott integetne a háttérből.

 

Szabó Dániel

 

Közhely, hogy mennyi jazzmuzsikusra hatott Bartók: Chick Corea Children’s Songs című sorozata egyértelműen a Mikrokosmosra utal; Herbie Hancock és Corea négykezes verzióban játssza a közös lemezükön Bartók Ostinato című darabját; Danilo Perez évekkel ezelőtt, amikor mentorom volt, gyakran emlegette forró lelkesedéssel és baráti hangvétellel „Bélát”, aki annyi inspirációt és ötletet adott neki; Béla Fleck felmenői között nem találunk magyar származásút, a Béla nevet egyszerűen a Bartók iránti tiszteletből kapta. A sor hosszan folytatható, akár magyar jazz-zenészekkel is, a teljesség igénye nélkül persze: Oláh Kálmán gyönyörű kompozíciója, a Polymodal Blues nem jöhetett volna létre Bartók nélkül, s nem véletlen, hogy a darabot Borbély Mihály is feldolgozta saját stílusában és zenekarában, de a népzenében és a jazzben egyaránt otthonosan mozgó Dresch Mihály életműve sem képzelhető el a bartóki hatás nélkül. Én magam is Bartókon nőttem fel, ötévesen kezdtem játszani az egyszerűbb Mikrokosmos-darabokat, s bármikor hallom a zenéjét, azonnal a hatása alá kerülök. Fontos volt számomra, hogy első, Amerikában megjelent lemezemen megidézzem Bartók szellemét: ez lett a Barbaro con brio című kompozícióm.

Ami a másik oldalt illeti, köztudomású, hogy Bartókot ellentmondásos viszony fűzte a jazzhez. Bár érdeklődött a műfaj, elsősorban az afroamerikai zenei folklór iránt, és inspirálta e zenei kultúra ritmikai gazdagsága, jazzel kapcsolatos megnyilatkozásai elég széles skálán mozognak (a tánczenébe hajló jazzből például hiányolta a harmóniai gazdagságot). Mindennél persze fontosabb, hogy egy-egy bartóki ötlet, zenei fordulat miként kapcsol be jazz-zenészek fejében egy gombot, a bartóki esztétika, kompozíciós attitűd miként harmonizál a jazz-előadók gondolkodásával. Bár hosszasan lehetne sorolni és kottapéldákkal illusztrálni azokat a konkrét helyeket a bartóki életműben, amelyek egyértelmű kapcsolatot teremtenek a jazzel, hadd említsek néhány általánosabb érvényű jelenséget, amely e két világot egymás rokonává teszi.

Ilyen például a szárnyaló alkotói szabadság és a hagyomány nyújtotta kötöttség kettősége. Tudvalevő, hogy Bartók szívesen használt hagyományos formákat és technikákat, hogy zenéjének eredetisége és újszerűsége a tradícióból bontakozott ki (a 2. vonósnégyes nyitótétele „szonátaformában” áll, a Zene nyitótétele nagyszabású fúga, és így tovább). Kompozíciói rendkívüli tudatosságot tükröznek, egyes elemzők matematikai összefüggéseket mutatnak ki bennük, s valóban, a téma- és dallamvariációk, a bonyolult hangszövedékeken belüli ismétlődések, rejtett egymásra utalások lenyűgözően koherens egységgé formálódnak a zenéjében. De bármilyen újdonságot használ is, soha nem megy szembe a hagyománnyal, és ez rendkívül fontos, hiszen a jazztörténet legjelentősebb alakjai Bartókhoz hasonlóan mindig elmélyülten ismerték és tisztelték a hagyományt, amit beépítettek saját világukba. John Coltrane egészen másként játszana az A Love Supreme című, szabad jazzbe hajló, pentaton motívumokat egymásra rakosgató, mérföldkőnek számító lemezén, ha nem lett volna egyben zseniális bepop/hardbop-játékos, vagy ha nem ismerte volna a gospel műfaját; utóbbiak szabták meg azokat a szigorúbb kereteket, amelyből szabadsága fakadt. A megadott kereteken belül kibontakozó bátor szabadság az elődök megtagadása nélkül – Bartók esetében ez éppoly lényeges, mint a jazzben.

Hasonlóan fontos az egyszerű alapelemek használata. Ha már az A Love Supreme szóba került: Coltrane híres bőgőtémája nem is téma, inkább csak motívum, néhány hangos pentaton töredék, a legegyszerűbb elemek egyike, ami zenében elképzelhető. Bartóknál ugyanezt figyelhetjük meg olykor, hogy a legalapvetőbb zenei építőelemekből, pentaton vagy modális fordulatokból nőnek ki a rendkívül szövevényes kompozíciók.

További közös pont a jazz és Bartók között a kockázatvállalás. Bartók Etűdjeinek első darabja különös hangközökből, kis és nagy nónákból, decimákból nő ki. Nem kis bátorság kell hozzá, hogy a szokványos témák és skálák helyett ezekkel a gesztusokkal indítson egy zeneszerző egy darabot. Ahogy azzal is komoly kockázatot vállalt Bartók, hogy gyermekeknek szánt, pedagógiai fogantatású sorozata, a Mikrokosmos darabjaiba beépítette a kortárs művészi zene eszköztárát és legfontosabb újításait, így ezekben a művekben találkozhatunk kvartakkordokkal, bitonalitással, hangfürtökkel, ritmikai aszimmetriákkal. Nem mellesleg csupa olyan jelenséggel, amelyek a modern jazzben is rendkívül fontos szerepet játszanak. Bartóknak volt bátorsága szembe menni az árral, fel merte áldozni a népszerűséget a mélyen átélt kifejezésért.

Végezetül a zene egyetlen konkrét paraméterét szeretném még kiemelni Bartók és a jazz viszonyának kontextusában, a ritmust. Stravinskytól eltekintve – aki ugyancsak számos jazzmuzsikus számára jelent fontos inspirációt – a 20. századnak nincs Bartókon kívül olyan zeneszerzője, aki mesteribb módon bánt volna a ritmussal. Polimetrikus szerkezetek, aszimmetrikus képletek, váratlan hangsúlyok, elképesztő ritmikai energiával feltöltött gyors tételek, és egyáltalán a ritmusnak mint zenei szervezőelemnek a fontossága – mindez kiemeli Bartókot a kortársai közül.

A párhuzamokat hosszan lehetne még sorolni, Bartók zenéje kimeríthetetlen, s persze a fenti áttekintés erősen szubjektív. Nem is lehetne más, hiszen inspirációról beszélünk, ami megfoghatatlan: nem kőbe vésett igazságokról szól, hanem egyéni érzésekről. Ez benne a szép.

Szabó Dániel