Beethoven „reset” – Baráti Kristóf és Würtz Klára

Együttműködésetek történetéből kiindulva nyugodtan állíthatjuk, hogy egy művészi pályán a véletlen is játszhat meghatározó szerepet.

Baráti Kristóf: 2010-ben, amikor egy barátom invitálására koncertre indultam, semmiképp sem számítottam rá, hogy hamar a színpadon találom magam. Emlékszem, hogy a szünetben épp a büfében, egy szendvics elfogyasztása közben hallottam, hogy valaki a Tavaszi szonáta zongoraszólamát gyakorolja. Örültem neki, hogy ez a darab is elhangzik, és azon gondolkoztam, vajon ki lesz a hegedűs. Akkor nem sejtettem, hogy én. Nem sokkal később megszólítottak, megkérdezték, nincs-e kedvem eljátszani az említett művet. A helyszínt és időpontot firtató kérdésemre így hangzott a válasz: „Húsz perc múlva, de addig még jó lenne kicsit összejátszani a darabot a művésznővel”. Szerencsére nálam volt a hegedűm.

Würtz Klára: A koncertpartneremről egy fél órával a fellépés előtt derült ki, hogy késik a gépe, nem fog odaérni. Gondoltam, még ne adjuk fel, hátha menthető a dolog. Nemcsak hogy menthető volt, de többéves együttműködés indult el a Kristóffal eljátszott pár taktus után. A nagy sikerű előadást követően rögtön felmerült, hogy ezt folytatni kellene, a fellépések mellett egy közös felvétel formájában is. Gondolkoztunk Schuberten, Schumannon, de mivel Beethovennel indult a történet, maradtunk nála.

Baráti Kristóf és Würtz Klára (fotó: Imrik Zsófia)

Beethoven kapcsán hogyan lehet megfogalmazni azt a közös látásmódot, ami miatt úgy éreztétek, érdemes belefogni egy lemezfelvételbe?

WK: Hamar kiderült, hogy hasonló a világképünk, Beethoven esetében különösen. A Zeneakadémián Kadosa Pali bácsi úgy fogalmazott, hogy Beethoven mindig szembenéz az emberrel. Nagyon direkt és konfrontálóan tiszta a gondolkozása. És ez mindkettőnket hasonlóan inspirál. Szeretjük a mű egészét megragadni, struktúrában, architektúrában gondolkodni. Ha le akarnám egyszerűsíteni, azt mondanám: egyikünk sem szöszöl sokat, nem veszünk el a részletekben. Ez persze nem jelenthet felületességet, de ez nem is fenyeget, hiszen Kurtág és Rados óráin nőttem fel, akik minden ütemet sebészi pontossággal tártak fel.

BK: Mindazt a tradíciót, ami egy Tavaszi szonátára, vagy akár a lassú tételekre rárakódott az elmúlt két évszázadban, nagyon jóleső érzéssel „reseteljük”, poroljuk le. Sokat köszönhetünk a historikus előadásmódnak, amely újra előtérbe helyezte a darabok struktúráját, és szakított a negyvenes–ötvenes években kulmináló egocentrikus megközelítéssel, amelyben a hangszerjáték tökéletességének fitogtatásával, és az ennek kedvező részletek hangsúlyozásával a szerző által világosan megalkotott hatásmechanizmusok kevésbé tudtak érvényesülni.

WK: Az általunk képviselt felfogás azonban inkább habitus, mint ideológia kérdése. Hogy ezekben a kérdésekben ösztönösen is hasonló a látásmódunk, jól mutatja, hogy mindketten rajongunk Toscanini munkásságáért. Akár olasz operákat, akár Brahmsot vezényel, a zenei anyag áttekinthető, világos marad a legnagyobb eksztázis közepette is. A Zeneakadémia koncertkínálatában kiemelt szerepet kap a kamarazene.

Mi tesz versenyképessé egy kamaraprodukciót egy nagy apparátusú szimfonikus koncerttel szemben?

WK: Nem hiszek abban, hogy értelme lenne különbséget tenni egy jó kamarazenei és egy jó szimfonikus produkció között, miként az sem helytálló, hogy a kamarazenész és a szólista két különböző művésztípus lenne. A legmagasabb szintű kamarazenei produkcióhoz bizony szólista háttér is kell, és fordítva. Ebből a szempontból is szerencsésnek érzem, hogy a nyolcvanas évek Zeneakadémiáján tanulhattam, mert teljesen természetes volt, hogy hetente kétszer kamaraórára jártam Rados és Kurtág tanár urakhoz. Az Utrechti Zeneművészeti Főiskola tanáraként is látom, hogy a kamarazene alapvető jelentőségű az akusztikai fejlődés szempontjából. Sajnos Hollandiában szinte csak a szólistaképzésre koncentrálnak, néhány kollégámmal összefogva azért próbálunk ez ellen tenni.

A Zeneakadémia „Összkiadás élőben” című bérletének részeként adjátok elő Beethoven összes szonátáját, afféle minimaratonként. Mi a véleményetek erről az egyre népszerűbb műfajról, van létjogosultsága?

WK: Úgy gondolom, hogy az ilyen jellegű kísérletek nem mindig szolgálják a művek érdekét. Minden darab egy külön világot, kerek egészet alkot, ha ezekből túl sokat helyezünk egymás mellé, egy idő után kiolthatják egymást. Nem is beszélve arról, hogy talán fölöslegesen is igénybe veszi mind a művész, mind a közönség figyelmét és fizikumát. Az a struktúra viszont, ahogyan ezt a sorozatot összeállítottuk, megtalálja az arany középutat: lehetőséget teremt az áttekintésre anélkül, hogy túlterhelné a befogadót.

BK: A szonátaciklus kifejezetten szerencsés alanya lehet egy ilyen koncertfolyamnak, mert ezekben a darabokban nagyon plasztikusan jelennek meg a Beethovent jellemző karakterek. Így például a fiatalkori virtuózabb, könnyedebb, már-már haydninak érezhető, egyébként semmivel sem kevesebb figyelmet igénylő stílus, de megtaláljuk a nagy drámai vonulatot is a c-moll szonátában és a Kreutzer-szonátában. Az op. 96-os G-dúr szonátában pedig megpillanthatjuk a késői, lírai, érettebb karaktert, amely Beethoven művészetének fontos záróakkordja. Ezt a spektrumot átérezni két nap alatt szerintem előadónak és közönségnek is fantasztikus dolog.

Lorenz Péter interjúja eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/január-júniusi számában jelent meg.