Devich Gergely és Ránki Fülöp A Zeneakadémia saját szervezésű programja

A csellóra és billentyűs hangszerre írt szonáták Beethoven előtt két kategóriába tartoztak: az első, barokk gyakorlaton alapuló változatban a billentyűs játékos pusztán kísérő funkcióval bírt, a másodikban pedig megcserélődtek a szerepkörök, és a csellista pusztán megkettőzte az akkordikus szólam basszushangjait. Beethoven húszas évei közepén keletkezett első két szonátájának eredeti címével (Két nagy szonáta csembalóra vagy zongorára obligát csellóval) azt sugallta, hogy az op. 5-ös jegyzékszámmal ellátott kompozíciók az utóbbi irányt követték, azonban az általa írt csellószólam több volt egyszerű kíséretnél, itt vált először egyenrangúvá a két hangszer. Ezt az új forradalmi irányt folytatta és fejlesztette tovább a szerző az élete középső és utolsó alkotói korszakában keletkezett művekkel is: a bő tíz évvel későbbi harmadik cselló-zongora szonátájával, amely az egyik legnépszerűbb az öt közül, valamint az 1815-es két utolsó darabbal, melyeket egyébként a magyar Erdődy Anna Mária grófnőnek ajánlott. A Beethoven-estet megálmodó művészek mindketten a fiatal muzsikus generáció kiemelkedő egyéniségei, a Zeneakadémia Doktori Iskolájának hallgatói. A kamarazene fontos helyet foglal el az életükben, amellett hogy együtt is játszottak már korábban, más formációkban is képviselik e műfajt.