A legfontosabb osztály számomra – és a magyar zenészek százai számára – a kamarazenei osztály volt.

Solti György

A hangszerek királynője Liszt művészetében

2019. április 9.

Domokos Zsuzsanna írása a Zeneakadémia XII. Koncertmagazinjából.

Lisztről mint orgonaművészről az első írásos emlékek a nagy virtuóz korszak éveiből maradtak fenn. Georges Sand és Adolphe Pictet is megemlékezett Liszt improvizálásáról a Fribourg városában található Szent Miklós-dómban, 1836 decemberében, a művész svájci tájakon tett kirándulásai során. Joseph Autran francia költő (1813–1877) pedig azt az életre szóló élményét írta le, amikor Liszt 1845-ben Marseille-ben a La Major-székesegyházban egyedül neki orgonált, valószínűleg már híres zongoraműve, a Dante-szonáta tematikus anyagát előlegezve: „Játszott, heves és fölséges szimfóniát improvizált Dante Isteni Színjátékára, melyről épp előzőleg beszéltünk. Végigvezetett egymás után a Poklon, a Purgatóriumon és a Paradicsomon, a kifejezésnek és az érzéseknek oly változatosságával, melynek emléke sohasem halványul el bennem.

 

Schumann is komponált néhány művet az orgonisták házi gyakorlóhangszerére,
a pedálbillentyűzetes zongorára. Alighanem ez indíthatta Lisztet arra,
hogy weimari otthonában egy ilyen hangszert állíttasson fel.
 
 

A tenger a játék szüneteiben morajlott a parton, mintha taps zavaros zaja volna. Ily mestermű egyetlen hallgatónak, ez valóban túlzott bőkezűség volt. Ez a muzsika, mely bámuló tömeget kívánt volna, az üres templomban oly túl bőven áradó hangzásával terjedt szét, hogy időnként félelmetessé vált.”

Az első orgona, amely kimondottan Liszt nevéhez kötődik, a szülőfalujában, a doborjáni templomban használt egymanuálos, néhány regiszteres, pedál nélküli hangszer volt, amely 1770-ben készült. Liszt gyermekkorában játszhatott rajta, majd 1840-ben hazalátogatása alkalmával száz dukátot adományozott restaurálására. Ezt a hangszert, amely korunkban az egykori szülőházban berendezett múzeumban volt látható, jelenleg ismét restaurálják, és a tervek szerint jövő ősszel játszható állapotban bemutatják Raidingban.

Liszt valószínűleg Mendelssohn hatására kezdett el mélyebben foglalkozni Bach orgonamuzsikájával. Mendelssohn, aki maga is komponált orgonaműveket, 1840-ben a lipcsei Tamás-templomban adott orgonahangversenyt Bach műveiből – a koncertről Schumann elragadtatással számolt be. Liszt ezután az esemény után, 1841-ben készítette az első szöveghű zongoraátiratát Bach a-moll és e-moll orgona prelúdium és fúga című műveiből, amelyet már abban az évben berlini zongorakoncertjeinek műsorára is tűzött. 1845-től Schumann is komponált néhány művet az orgonisták házi gyakorlóhangszerére, a pedálbillentyűzetes zongorára. Alighanem ez indíthatta Lisztet arra, hogy weimari otthonában, az Altenburgban egy ilyen hangszert állíttasson fel. A párizsi Alexandre cég egy 1853-as Érard-zongorát felhasználva már 1854-ben Berlioz felügyelete alatt készítette el Liszt számára ezt a kombinált hangszert, amely hárommanuálos, pedálbillentyűzettel is ellátott hatalmas zongora-harmónium kombináció volt, amelyet a cég Piano-Lisztnek nevezett el. A hangszer jelenleg a bécsi Gesellshaft der Musikfreunde gyűjteményében látható, és meg is szólaltatható.

 

 

Liszt eredetileg egy ilyen kibővített zongorát vett alapul, amikor 1950-ben megalkotta Giacomo Meyerbeer A próféta című operájából kölcsönzött témákra komponált négyrészes operafantáziáját. Ennek a műnek a negyedik részét: az „Ad nos, ad salutarem undam” szövegkezdetű korálszerű dallam felhasználására épült fantáziát és fúgát eredetileg két játékos négykezes játékára szánta, miközben a secondo-játékosnak a pedálbillentyűzeten is kellett játszania. Csak kevés módosítást igényelt, hogy a művet egy játékos egymaga orgonán előadhassa. Ez a monumentális mű, egyike a legismertebbnek Liszt orgonaművei közül, ma már csak ebben a változatban ismeretes: Liszt első, egyben legnagyobb terjedelmű eredeti orgonára készült kompozíciója. Liszt másik reprezentatív orgonaműve, a B-A-C-H prelúdium és fúga párhuzamosan zongoraváltozatban is él. A weimari korszakban Liszt kompozíciói között az orgona fontos szerepet kapott egyéb műfajú műveiben is, mint például az Esztergomi misében, a Faust-szimfóniában, A hunok csatája című szimfonikus költeményében, a Dante-szimfónia „Magnificat” elnevezésű utolsó tételében. Oratóriumaiban, a Krisztus „O filii et filiae” tételében, illetve a Szent Erzsébet legendájában, az angyalok kórusában viszont Liszt kimondottan harmóniumkíséretet kért. A harmóniumot eredetileg azzal a céllal találták fel a 19. század elején, hogy hajlékony dinamikai átmenetek megvalósítására is alkalmas orgonaszerű hangzást lehessen általa létrehozni. Ez a hangszer Liszt alkotásaiban részint kórusművek kíséretére, részint egyes pedálszólam nélküli orgonaművek, illetve zongorára szánt művek alternatív megszólaltatására, elsősorban egyházi vagy vallásos karakterű művek előadására szolgált. Liszt kései orgonaműveinek, mint például az 1879-ben komponált Rosariónak, vagy Orgonamisének stilizált egyszerűsége az ún. cecilianizmus egyházzenei reformideáljához kapcsolódik. A budapesti Liszt Múzeum egyik legértékesebb autográfja a szintén 1879-ben, az egykori zeneakadémiai szolgálati lakásában befejezett orgona partitúra, szintén a cecilianizmus stílusirányzatába tartozó Via Crucis című művének egyik változata.

Liszt budapesti könyvtárában is megtalálható Wilhelm Gottschalg (1827–1908) 1869-ben elindított, Repertorium für Orgel, Harmonium oder Pedalflügel című albumsorozata. A Liszt weimari körébe tartozó Gottschalg először a Weimar melletti Tiefurtban működött tanítóként és orgonistaként, majd 1870-től a weimari nagyherceg udvari orgonistája lett. Egyik fontos törekvése volt, hogy a pályatársai számára tartalmilag értékes, de technikailag nem nehéz orgonazenét tegyen hozzáférhetővé. Ilyen célkitűzés vezette annak a sorozatnak a létrehozásához, amelyet Liszt nemcsak átnézett, javított, hanem orgonaművei ezután nagyrészt ebben jelentek meg. Ezek közé a tételek közé tartozik például a Magyar koronázási mise nagyzenekari offertórium tételének orgona verziója. A Gotthschalggal való kapcsolat indíthatta Lisztet weimari éveiben arra, hogy az orgonisták repertoárját gazdagítsa részint saját, eredetileg más médiumra szánt kompozíciójának, illetve más szerzők (Bach, Chopin, Lassus, Otto Nicolai, Wagner, Verdi) szintén más hangszer-összeállításra készült műveinek orgonára való átiratával.

 


A budapesti Liszt Múzeum egyik legértékesebb autográfja a szintén 1879-ben, az egykori zeneakadémiai szolgálati lakásban befejezett orgona partitúra, szintén a cecilianizmus stílusirányzatába tartozó Via Crucis című művének egyik változata.

 

 

Liszt budapesti szolgálati lakásaiban két harmóniumot is használt, amelyeket jelenleg a Liszt Múzeum őriz megszólaltatható állapotban. A weimari kombinált hangszer kisebb méretű változata az ún. piano-orgue, pianino-harmónium. Liszt Rómából rendelte meg, két manuállal rendelkezik: a felső billentyűzet a zongoráé, az alsó a harmóniumé. Az egybeépített két hangszer teljesen független egymástól. Berlioz szerint e kettős hangszer által nyert effektusok zenekari jellegűek. A Piano-orgue zongora részét Sébastien Érard 1864 őszén készítette, Alexandre 1865 folyamán készítette el a kombinált hangszert. Liszt először Rómában használta, majd amikor 1871-ben először kibérelte első pesti állandó lakását a Nádor utcában, ide küldette. Innen elköltözve zeneakadémiai szolgálati lakásain használta. Liszt másik fontos hangszere az ún. Cabinet-Organ, egy nagy amerikai koncertharmónium, amelyet 1877-ben kapott ajándékba a bostoni Mason&Hamlin cégtől.

Kevésbé köztudott, hogy Erkel Ferenc, a Zeneakadémia első igazgatója és Liszt Ferenc, a Zeneakadémia alapító elnöke közösen választotta ki a Zeneakadémia első orgonáját az intézmény Sugár úti palotájába. Liszt kívánságát: az orgona és énekkari (egyházzenei) tanszak felállítását Erkel először 1876-ban próbálta megvalósítani, ez végül az 1882-83-as tanévben történt meg. Az új épület által biztosított körülmények lehetőséget adtak egy orgona építéséhez és új szakok indításához. Dangl Antal és fia aradi orgonaépítők készítették el a hangversenyterem kétmanuálos, 54 billentyűs, 22 regiszteres orgonáját. Liszt elégedett volt az orgona szépségével és a hangjával is. Így írt a hangszer teljesítményéről magának a készítőnek:

„Ügyességéről szépen hangzó bizonyítványt állított ki a Magyar Királyi Zeneakadémia tökéletesen sikerült orgonájával.”

A budapesti Zeneakadémia első orgonájának felavatását 1883. február 16-án tartották. Az akkor 30 éves Hans Koessler, az intézmény első orgonatanára, majd zeneszerzés tanára játszott rajta. Neki, Bartók, Dohnányi és Kodály későbbi mesterének adatott meg, hogy megszólaltathatta a Zeneakadémia mindkét orgonáját: fiatal tanárként a Sugár úti palotában játszhatott rajta, későbbi működése alatt pedig már az 1907-ben átadott új épület Voit-orgonájához is leülhetett. Mindenesetre nem véletlen, hogy az intézmény első orgonájának bemutatóján többek között Liszt Szent Erzsébet legendája című oratóriuma bevezető zenéjének átiratát is előadta a szerző, a Zeneakadémia elnökének jelenlétében.

 

Domokos Zsuzsanna

 

Címkék