Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét.

Liszt Augusz Antalnak

A klasszikus zene gyógyító ereje

2019. június 19.

Beszélgetés Andrej Korobejnyikov zongoraművésszel, a Bartók Világverseny zongorafordulójának zsűritagjával. A Moszkvában született, 33 éves, számos világverseny győzteseként ismert művész nemcsak a hagyományt és a szerzők szándékát tartja tiszteletben, de hisz abban is, hogy a zene jobb emberré tesz, és ezért a muzsika mindenkié.

Korábbi beszélgetésünkben említette, hogy a zongora olyan sokoldalú, annyi mindenre képes hangszer, hogy szinte varázslónak érzi magát, ha megszólaltatja.

A zongora a muzsikusok számos nemzedékének csodálatra méltó, technikailag fejlődő, repertoárjában folyamatosan gazdagodó hangszer. Különbözik a többi hangszertől, sőt a zenekartól is abban, hogy egyesít két tényezőt: egyrészt egyetlen ember játszik az esetek többségében, tehát individuális teljesítmény születik, másrészt zenekari léptékű muzsika jeleníthető meg általa. Amikor például Beethoven „Hammerklavier”- szonátáját játszom, azt élem át, ahogyan az Ember Istennel, az Univerzummal beszélget. A zongoristának az egész világ a kezében van, szó szerint. A zongoraművészek közül azok formálták igazán a zongorajáték történetét, akik egyben zeneszerzők is voltak, kialakították a saját stílusukat. Minden szerzőnek másképp játszanak a kezei, ennek következtében más és más érzet születik. Ezért mi, zongoristák úgy viszonyulunk a hangszerünkhöz, mint egy élőlényhez. Ugyanúgy megismerkedünk vele, és másképp játszunk rajta a találkozáskor, mint mondjuk három óra múlva. Mintha rezonálnánk a hangszerrel; olyan benyomást kelt, mint egy eleven organizmus, vagy egy hiperérzékeny műszer. Sok-sok részlet, a billentyű és a kéz szögének legkisebb változtatása eltérő hangzást, illetve hangot eredményez. Ezért mondta az egyik tanárom, hogy a kezem legyen szabad és aktív, a hang ugyanis a fejemben születik, és a kezem csak közvetít. A legnagyobb zongoristák művészete ezt egyértelműen bizonyítja.

 

 

Mennyiben mesél ez az „élő hang” jelenség a múltról? Nyilván változik most is a zongorajáték.

Igen, változik, sőt, a zongorákat gyártó cégek is nagymértékben változnak manapság. Az általuk gyártott új zongorákból mind több jelenik meg a koncerttermekben. Ezek véleményem szerint „sportosabbak”, mint a régiek. A hangjuk erősebb, áthatóbb, keményebb, talán kevésbé árnyalt, nem olyan kifinomult, mint például a 2. világháborúig gyártott Bechstein-modelleké. Amikor az amerikai légierő szétbombázta a berlini gyárat, voltak is olyan vélemények, pletykák, hogy azért tették ezt a tengerentúli légierő katonái, hogy a konkurens Steinway egyedülállóvá válhasson, ami a háború után meg is történt. A Bechstein-zongora kis- és középméretű termekre készült, gyönyörű árnyalatokat lehet belőle kicsalni. Az utóbbi tíz évben készülő zongorák „átlagosabbak”, kevesebb változatosságot kínálnak. Nagyon remélem, hogy ez a tendencia megszűnik, sőt, visszafordul.

 

A gondolatait hallgatva az a benyomás alakult ki bennem, hogy Ön nem szereti a nagy koncerttermeket.

Nem egészen így van. Szoktam nagy hangversenytermekben is fellépni, ám erősen és hangosan játszani nem annyira nehéz. Ha jó és érdekes a zongora, akkor ki lehet hozni belőle a kívánt hangokat. Bőven van közönségigény az erős és átható hangzásvilágokra. A kifinomultság, az árnyaltság – ezek ritkább jelenségek az életben is, nem jönnek annyiszor szembe a mindennapokban más területeken sem. A zongoráknál és az előadásmódokban is így van ez, természetesen a kettő egyensúlyára van szükség. Ma az atlétikai típusú játék divatját éljük, talán azért is, mert annyi nemzetközi verseny van, és a versenyzők rengeteg hangos darabot adnak elő, kevésbé érdeklődnek a finomabb, árnyalt játék iránt. Chopinhez, Beethovenhez kell a fortissimo, de ugyanúgy a halk játék is. A Bösendorfer-zongorák gyártóját például megvásárolta a Yamaha. Amikor kérdeztem Bécsben, hogy megmarad-e a Bösendorferek egyéni hangja, azt a választ kaptam, hogy nem valószínű, mert a Yamahát a kínai piac meghódítása érdekli, ahol a több milliónyi zongorista az általános, az úgynevezett „generál” zongorák iránt támaszt igényt. Nem ellenzem a kínai játékstílust, de a know-how itt van nálunk, Európában és Amerikában. A hagyományok megkerülhetetlenek a zenében is, vagy ott kiemelten.

 

Andrej Korobejnyikov a Bartók Világverseny zeneszerző fordulójának zsűritagja, 2018. 11. 25-én.
Fotó: Zeneakadémia / Mudra László

 

Fontosak Önnek a hagyományok?

Igen. Nem kötelező minden hagyományt őrizni, tartani, de szükséges ismerni a tradíciókat. Különben nem értjük meg sem az irodalmat, sem azokat az embereket, akik e hagyományok között nőttek fel. A hagyományok ismerete a műveltség része. Rám gyakran mondják, hogy szembemegyek a hagyományokkal, amikor játszom, de ez nem igaz. Arra törekszem, hogy közvetlenül az alkotóhoz forduljak, őt értsem meg. Amikor megtanulok egy-egy művet, soha nem hallgatom meg, hogy mások hogyan játszották el. A szerző szándékát vizsgálom, nem érdekel, hogy az eltelt 200 évben ki és hogyan szólaltatta meg a művet. A szerző diktál nekem. Az a dolgom, hogy az alkotó akaratát juttassam el a hallgatóságig. Minél tisztább a hozzáállás egy darabhoz, annál jobb. Nagyon fontos megérteni, mi egy hagyomány lényege, és mi az, ami csak rárakódott az évtizedek, évszázadok alatt. Persze érdemes ismerni, hogy az adott korszakban mi lehetett az oka egy-egy darab megszólaltatási módjának, például Bachot miért és hogyan játszottak a barokk korban. Másrészt, amikor Bachot játszom, mindig átgondolom, hogy mai közönségnek muzsikálok. Mintha a szerző követe vagy kalauza lennék. Nem maradhatok egyszerű illusztrátor.

 

Mit gondol a zongora, mint alaphangszer jövőjéről az elektronikus hangzásvilág divatja közepette?

Fáj látnom, ahogy egyre többen vásárolnak elektronikus hangszereket és nem értik a fából készült hangszer csodáját és szükségességét. Eltűnőben van az igény az előbb említett „élő hangzás” iránt. De úgy tűnik nekem, hogy ez a trend is vissza tud még fordulni. A mai világ annyira technikaközpontú – előhúzható egy közepes előadó, elkészül a felvétel, ami szerkeszthető és technikával turbózható, mintha jobbá tehető lenne, mint amilyen eredetileg volt. De közben elvész a művészi érték. Ugyanakkor ma már megfigyelhető, hogy az emberek kevesebb felvételt vásárolnak, vagy ha igen, koncerteken teszik, ajándékként, autogrammal. Inkább eljönnek egy hangversenyre, hogy részeseivé váljanak az élő zene adta élménynek. 15 évvel ezelőtt még a legtöbben azt gondolták, hogy készüljön minél több stúdiófelvétel, nem fontos az élő hangszerjáték. Mára ez megfordult. Egy személyes előadás élménye valóban felér egy megújulással.

 

Andrej Korobejnyikov a Bartók Világverseny zeneszerző fordulójának zsűritagja, 2018. 11. 25-én.
Fotó: Zeneakadémia / Mudra László

 

Mennyire vonatkoztatható mindez a jórészt idősödő közönséget vonzó klasszikus zenére?

Főként Németországban tapasztaltam, hogy a koncertek nyugdíjasokkal telnek meg, ők veszik meg a drága jegyeket. Divattá is vált a hangversenylátogatás a felsőbb társadalmi osztályokba tartozók körében. Amikor például Schumann C-dúr fantáziáját játszottam, eszembe jutott, hogy ez egy fiatal, forró, szerelmes alkotás, és lehet, hogy a Musikverein idősebb hallgatósága szívesebben hallgatna nyugodtabb karakterű darabot. Oroszországban vegyesebb életkorú egy-egy hangverseny közönsége. Bár az előadók hideg, úgynevezett akadémiai hozzáállása miatt ott is gond, hogy a fiatalok eljönnek, meghallgatják, és idegennek érzik, ezért másodszor már nem érdeklődnek. Egyszer egy vonatúton a szomszédom egy 21 éves fiatal orosz programozó volt. Mesélte, hogy ő popzenét hallgat, a klasszikusok nem érdeklik. Hívtam, jöjjön el a másnapi koncertemre, szereztem neki és a barátnőjének jegyet, végig azt mondta, hogy nem ígéri meg, hogy eljönnek. Brahms 2. zongoraversenyét játszottam, gondoltam, ez pont jó bevezetés lesz neki a komolyzene világába. Utána beszéltem vele, és láttam a meglepett, lelkes tekintetét. Ezért hiszek az élő előadás, a személyes jelenlét erejében. Ha jól csináljuk, akkor valóban magunkkal ragadjuk a kétkedőket is. A klasszikus alkotások megújulást hozhatnak a zenéhez nem értők számára is – mintha orvos lennék, aki gyógyít. Akivel pedig ez a csoda megtörténik, az biztosan újra eljön koncertre. De ahhoz, hogy ez ne csak azok kiváltsága legyen, akik véletlenül térnek be, hanem a széles közönség időtöltésévé váljon, a társadalomnak segítenie kell a szokás kialakítását, fel kell karolnia a klasszikus zene ügyét, hogy az végigkísérhesse sokak életét. Ez nem a kevesek exkluzív klubja, hanem az élet maga, pont úgy, mint az irodalom vagy a színjátszás. Az állam támogató hozzáállása tehát kulcsjelentőségű. A komolyzene ugyanis segít élni, akkor is, ha a legtöbben nem értik annyira, mint a professzionális zenészek. Nem véletlen, hogy ma is tanítják zongorára azokat a gyerekeket is, akik később nem ebből fognak megélni, hiszen ettől javul a motorikus mozgásuk, a szimbolika megértése barázdáltabbá teszi az agyukat, okosabbá válnak. A zene jobb emberré tesz, a szívünket lágyítja meg és a lelkünk mélyére hatol. A zongoristák pedig szerencsések, mert a választék olyan gazdag, hogy bármihez nyúlunk, remekművel dolgozhatunk.

 

Torda Júlia