Az ízlés valaminek a tagadása. A zseni állít, mindig csak állít.

Liszt Ferenc

A zenei struktúrák aranymetszése: Kim Kashkashian és Nagy Péter a Zeneakadémián

2014. november 19.

Schumann, Tihanyi László és Britten kompozíciói hangzanak el november 26-án a Zeneakadémián a világhírű örmény származású, amerikai brácsaművész, Kim Kashkashian és zongorista partnere, Nagy Péter előadásában. A koncertről, kortárs zenéről, tanításról és a kamarazenéhez fűződő viszonyáról Tóth Endre kérdezte a zongoraművészt, partnere pedig a Zeneakadémia Koncertmagazinban írt magyar kapcsolatairól.

 
Nagy Péter (fotó: Zeneakadémia / Schiller Kata)
 
"Nagyon régóta ismerjük egymást Kim Kashkashiannal: amikor Bloomingtonban tanultam, akkor ő már ott tanított, többek között engem is kamarazenére. Érdekes, hogy amikor hozzá jártam, nagyon nem szerettem, ahogyan tanított. Számomra idegen volt az ő módszere. Meséket, színeket társított a zenéhez, én viszont a hangokkal való küzdelemhez voltam szokva Kurtág György és Rados Ferenc tanítása révén, és ki is mutattam, hogy mennyire nem fűlik a fogam az óráihoz.A kilencvenes években szinte állandó zongorista partnere, Robert Levin volt, aki akkor tanított Freiburgban, amikor Kashkashian Berlinben, viszont amikor Levin visszautazott az Egyesült Államokba, Leonidas Kavakos, akivel akkor már többször is játszottam együtt, ajánlott engem Kimnek. Egy sokadik koncertünk után mondtam csak meg neki, hogy mennyire nem szerettem hozzá járni, de nem haragudott meg, elfogadta. Az emberi és tanári nagyságát is mutatja, hogy bár nagyon kellemetlenül viselkedtem vele a bloomingtoni időszakban, ez nem akadályozta őt abban, hogy engem keressen meg.Változó intenzitással dolgozunk együtt azóta is, az európai koncertek nagy részét én játszom vele" - vallotta Nagy Péter a Revizornak adott interjúban (mely teljes terjedelmében a linket követve olvasható el).
 

Kim Kashkashian a Zeneakadémia Koncertmagazin  2014 őszi számába küldött hosszabb írást a koncert kapcsán, az alábbiakban Hagyjuk megtörténni című cikkéből idézünk: "Arra kértek a szerkesztők, hogy magyar kapcsolataimról írjak, de csalódást kell okoznom az olvasóknak, mert semmit nem tudok ezekről. És mégis, az az érzésem, hogy az engem ért hatások és ösztönös iránymutatások gyakran rendelkeztek magyar gyökerekkel. Az első emlékeim ezzel kapcsolatban Végh Sándorhoz és a Marlboro Fesztiválhoz kötődnek az 1970-es évek végéről.

Végh Sándor úgy beszélt a vonóhasználatról, mintha valamilyen lélegző élőlényről beszélt volna: hogy hagyjuk, hadd élje a saját életét, s hogy a legnagyobb erőre akkor tehetünk szert, ha nem erőlködünk. Aztán azt mutatta meg, hogy ha a hegedűhangunk él és lélegzik, akkor nincs szükség arra, hogy a kamarapartnereinket jelzésekkel „segítsük". Megint csak: minél kevesebbet erőlködünk, annál erősebbek leszünk. Azon kevés előadók közé tartozott az általam ismert művészek közül, aki mindig ösztönösen rátalált a zenei struktúrák aranymetszésére (a Fibonacci-pontra). Jóval később abban a szerencsében volt részem, hogy együtt dolgozhattam Kurtág Györggyel. A közös munka korábban ismeretlen kapukat nyitott számomra: mély ösztönösség jellemezte a próbáit, amit egyedülállóan átfogó tudásával támogatott meg. Brahms-szonátákkal, Schumannnal, Bach-szólóművekkel és Bartók befejezetlen brácsaversenyével foglalkoztunk, és természetesen a saját kompozícióival. Rengeteget tanultam a hangszínről, a fegyelemről, az intonáció tisztaságáról, a beszéd- és énekszerűségről, de a legfontosabb mindig az volt, hogy megteremtsük az egyensúlyt: a gesztusok, az érzelmi tartalom és a struktúra egyensúlyát. Látszólag egymástól idegen zenei példákat hozott, egészen addig, amíg meg nem hallottam a párhuzamokat, amíg meg nem értettem a lényeget. Kurtág egy alkalommal azt mondta, hogy nekünk, zenészeknek addig kell kínoznunk magunkat, amíg helyesen nem csináljuk a dolgunkat. A saját kompozíciós munkájára utalt ezzel, hogy a részletek lefaragásának folyamata csak akkor ér nála véget, amikor nem marad más a műben, csak ami elengedhetetlen. Ugyanezt várta az előadóktól: az igazság létrehozását, de csakis a legszükségesebb kifejezőeszközök használatával.

 

Kim Kashkashian (fotó: Steve Riskind)

 

Más miatt volt fontos az Eötvös Péterrel közös munka. Először Replica című, brácsára és zenekarra írott művén, aztán a Bartók-darabon dolgoztunk. Ekkoriban ismertem meg Bartók saját hangfelvételeit, és kezdtem megérezni a beszélt és énekelt nyelv közötti kapcsolat mélységét, a grammatika lényegét: gondolatban, gesztusban, struktúrában. Eötvös Péter hallása káprázatos: semmi nem kerüli el a figyelmét, s mégis végtelenül rugalmas a különböző értelmezések elfogadását illetően, amennyiben a grammatikai egyensúly rendben van. Itt is a Fibonacci-pont varázsáról van szó. Hiszek benne, hogy minden ember rendelkezik azzal a hatodik érzékkel, amely ösztönösen felismeri ezt az egyensúlyi pontot, jóllehet az időnk nagy részét azzal töltjük mi, előadók, hogy küzdünk ennek a reprodukálásáért. Talán arról van szó, miként valamennyi jelentős diszciplínában (beleértve a küzdősportokat is), hogy egyszerűen csak hagyjuk megtörténni a dolgokat."

Kim Kashkashian és Nagy Péter november 26-ai koncertjének részletei a lenti linkre kattintva találhatók meg.
 
A hangverseny megrendezését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.
 
 

Címkék