A legfontosabb osztály számomra – és a magyar zenészek százai számára – a kamarazenei osztály volt.

Solti György

A zongoraest

2014. április 10.

A következő hetekben egy sor pianista kiválóság – köztük Bogányi Gergely és Érdi Tamás is – teszi tiszteletét a Zeneakadémia Nagytermének színpadán. A műfaj különlegességeit és a zongoristák Mekkájaként emlegetett koncertterem hagyományait Mácsai János járta körül.

Amikor a koncertmagazin főszerkesztője felkért, hogy a Zeneakadémia zongoraestjeinek hagyományáról írjak (a cikk eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014 január-júliusi számában jelent meg - a szerk.), felhatalmazott a szubjektivitásra. Több se kellett, máris oda a zenetörténészi tárgyilagosság. Ha a „zongoraest" szót hallom vagy olvasom valahol, immár több mint négy évtizede a Zeneakadémia Nagyterme jelenik meg a szemem előtt. Egyelőre még a régi barna falfestéssel, tölgysárga pódiummal, halványabb és melegebb tónusú világítással, kopottas kárpitozású és nyikorgó székekkel, a jellegzetesen reccsenő padlóval, áprilistól novemberig agyforraló hőséggel. Még el kell mennem néhányszor a gyönyörűen újjászületett terembe, hogy átíródjon a kép.
 

Fotó: Balázs István


Egy zongoraest helyszíne számomra – tökéletes elfogultsággal – a Zeneakadémia. Mit tegyek? Annak ellenére, hogy ez ügyben számtalan nagy élményem volt máshol is, sőt az igazi imprinting az Erkel Színházban ért Richter Schubert-estjén 1973-ban. Nekem mégis a Zeneakadémia vált a szent hellyé. Valódi zongoraestet irreális beidegződésem szerint (ma „becsípődésnek" mondják) máshol nem is lehetne tartani. Hiába hallhattam Cziffrát a Vigadóban, hiába Kocsis szólóestjeit a Budapesti Kongresszusi Központban, Ránkiét az MTA Kongresszusi Termében, a Várban, később Schiffét az MTA Székházában, az alkonyi Lánchíddal a háttérben, hiába voltam ott szinte mindegyik káprázatos MÜPA-esten az utóbbi közel nyolc évben, amikor világsztárok ültek a zongoránál. És most csak a jó termek és a felejthetetlen koncertek közül említettem néhányat, de mondhattam volna számtalan egyebet bel- és külföldön egyaránt. Holott, legalábbis a felújítás előtt, voltak a teremnek zongoraesteken kevésbé jól működő pontjai, például akusztikailag a földszint középfolyosója az első néhány sorban, az oldalerkélyek, vagy éppen az orgonaülés, ha a nagy érdeklődés miatt azt is kinyitották. Láthatóság szempontjából pedig az oldalerkélyek nem ideálisak a második sortól felfelé.

Felnőtt fejjel már nem hiszem el azt a gyermekmesét, hogy nem laknak szellemek a falakban. Igenis laknak, erre a Zeneakadémia a legjobb bizonyíték. Beköltöznek, nyilvánvalóan a hangrezgések útján, és bennük is maradnak. Hogy tágabbra ne is nyissam a kört: itt adott sok szólóestet Dohnányi és Bartók. Hát milyen rezgés az, amelyik azután el tud tűnni onnan?

Igaz, Liszt nem játszhatott ebben a teremben, csak „jogelődjében", de az ő árnyalakja a zongoraesteken – remélhetőleg máskor is – mégis itt bujkál az oszlopok mögött. Hogy is ne lenne így, hiszen magát a műfajt is ő teremtette meg. 1839. március 5-én Rómában, a Palazzo Poliban, a Fontana di Trevi háta mögött, Dimitrij Galicin herceg estjén esett meg először, hogy valaki merészeljen egyetlen zongorával egy teljes hangversenyt kitölteni. Nem tartott igényt másra, énekesre, kamarazenei közreműködőre, zenekarra. „Musikalischen Soliloquien" – zenei monológok –, határozta meg az új műfajt ő maga. Az indokolatlan szerénységgel sohasem vádolható Liszt egy „lovagi gesztussal" a közönség felé fordult és XIV. Lajost parafrazeálva kijelentette: „A koncert én vagyok." Maga a koncert is parafrázisok sora volt: Rossinitől (Tell Vilmos), Bellinitől (Puritánok) és a közönség által feladott témákból. De virtuóz etűdök és egyéb „töredékek" is elhangzottak. „Féktelen egoizmus" – ezt visszhangozta a korabeli sajtó. Az úttörőknek nehéz a dolguk. Ma sokkal inkább gondolunk a szólista bátorságára, magányára, sokféle kiszolgáltatottságára: önmagának, kondíciójának, ihletének, memóriájának, a közönségnek, a hangszernek. Mert a szólóest már réges-rég nemcsak a virtuóz magamutogatás, hanem a létező legbensőségesebb kifejezés, a legmélyebb kitárulkozás és vallomás lehetőségét is kínálja.
 

fotó: Benkő Sándor
 

Nekem éppen ez a zongoraest (vagy más – sajnos ritka – szólóhangszeres koncertek) vonzereje. Ehhez tartozik, hogy érzésem szerint a szellemek eddig a legtöbbször igazi szóló-zongoraesteken merészkedtek elő. Olykor szinte kézzelfoghatóvá válik a jelenlétük, s látható, hogy az arra érdemesek közül maguk mellé invitálják az újabb rezgéseket. Zongoraest-élményeim négy évtizedre visszanyúló gyűjteményéből (nyilvánvaló, roppant igazság­talansággal) felidéződik bennem néhány eset, amelyen a szellemjárás meg is történt. Például Fischer Annie Beethoven-ciklusa alkalmával, amikor végigjátszotta a szonátákat az évfordulós 1977-es évben. Vagy egyszer később, amikor ugyancsak ő, egy koncerten Chopin b-moll szonátáját játszotta. A gyászinduló tétel mindössze háromszor nyolcütemnyi Desz-dúr középrésze alatt valósággal kiáramlottak a falakból a szellemek, körülfonták a zongorát, ott keringtek Fischer Annie kontya körül, s nem akartak visszabújni a helyükre.

Akkoriban másféle köd is lebegett egyszer a folyosón. Igaz, az nem zongora-, hanem hegedűkoncert volt. Menuhin jött el, s annyian akartak bejutni a roskadásig zsúfolt terembe, hogy kihívták a rendőröket, akik könnygázzal oszlatták el a tömeget. Talán az egyetlen eset volt könnygáz használatára 1956 és 2006 között Budapesten. (Lesz még ilyesmi valaha komolyzenei koncert miatt?)

De nem volt nyugodt estéjük a szellemeknek Richter hangversenyei alkalmával sem. A Majakovszkij utcát egyik esetben sok száz ember torlaszolta el, elakadtak a trolik, s fél órán át skandálta a kint rekedt tömeg: „Rich-ter, Rich-ter". Aki beengedte volna őket, de így sem fért el még egy további hajszál sem a teremben. (Vajon megengedik-e újra valaha is, hogy álljunk a falak mellett, olykor dupla sorban?) Richter minden hangja mágia volt, az elvárás, a legendák, a pozitív előítélet és a valóság szétbonthatatlan keveréke. Richter otthagyott szellemeinek nem voltak nyelvi nehézségei a Gilelsz-féle szellemekkel, de biztos, hogy szót értettek Perrahiával és Brendellel is.

És micsoda szellemtáncoltatás zajlott jó néhányszor a hazai művészek jóvoltából. Remélem, hogy Schiff András ígérete ellenére egyszer megnézi majd az újrafestett fekete-arany falat, mert ő is pertuban van a benne élőkkel, és kommunikál is majd velük.
 

fotó: Benkő Sándor
 

A zongoraest különös mágiájához tartozik, amit persze jó esetben bármilyen más zenei előadás is elérhet, hogy nemcsak a falakba fészkeli magát, hanem az ember lelkébe is. Kissé kibővített szólóest volt, hiszen két zongora szerepel Beethoven IX. szimfóniájának Liszt-féle átiratában, amit a Klukon-Ránki duó adott elő, első ízben 1999. március 6-án. Ekkor tanultam meg, hogy létezik a zenének közvetlen fiziológiai hatása, amely évekre feltöltheti vagy mozgósíthatja az ember energiatartalékait.

Kocsis Zoltán 2004. január 4-i szólóestjén főleg romantikusokat játszott – talán ez volt az utolsó önálló zongoraest, melyet itt adott. Ez másféle, életre szóló nyomot hagyott bennem: először néhány napi teljes elcsöndesedést okozott. Szívem szerint azóta sem szólaltam volna meg, mert minek? Olykor mégis elkerülhetetlen, mindenesetre igyekszem másképp, mint korábban.

A zongorakoncert műfaja egyelőre nincs kihalóban, bár nem alaptalan az aggodalom. A dalest szinte eltűnt a nagyobb termekből, más kamara­műfajokra, például a vonósnégyesekre sem olyan könnyű becsábítani a közönséget, mint három évtizeddel ezelőtt. Reménykedem, ha lassan két évszázada működik Liszt szerénytelen ötlete, még életben maradhat egy ideig. Régvolt koncertekről beszélni persze öncélú nosztalgiázás, nem mond sokat az ilyesmi azoknak, akik nem voltak jelen. De a Zeneakadémia más. Mivel szellemek laknak a falakban, bármikor megeshet a fiatalabbakkal is, hogy találkoznak velük.

Címkék