Együttműködés – érzelmi intelligenciával
Mintha egy másik univerzumba csöppenne az ember, amikor benyit a rézgombos nagykapun. Kinn marad a budapesti utcazaj: hegedűdallamok, zongorafutamok, fúvós skálázás hangjai töltik be a teret különös összevisszaságban, mintha egy avantgárd zeneművet hallanánk. Kérdeznem sem kell a portást, hogy jó helyen járok-e: ez a Bartók Konzi, teljes nevén a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnáziuma.
– Az irodába is behallatszik a gyakorlás a szomszéd teremből, de úgy látom, igazgató urat nem zavarja.
– Dehogyis – nevet dr. Benkő Szabolcs, a Bartók Konzi igazgatója –, sokszor észre se veszem. Néha előfordul, hogy szívesen átszólnék, amikor azt hallom, hogy egy gyerek nem jól gyakorol. Hogy sokkal egyszerűbb, könnyebb megoldás is lenne. De természetesen soha nem megyek át, nem kell nekem ebbe beleszólni. Ez a növendék és főtárgytanára dolga.
– Egy tanár egyetlen tanítvánnyal foglalkozik az órán. Egy ilyen képzés különleges összhangot kíván.
– A magyar zeneiskolák hagyománya, hogy már a legelejétől kezdve egyéni képzést folytatnak. Így sokkal könnyebb a tehetségekre rátalálni és egyénileg fejleszteni őket, nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy egy ilyen kis országban ennyi zenei tehetségünk van. A személyre szabott oktatás kiváló dolog, több ország próbálja is bevezetni – de erre gazdaságilag föl kell készülnie az oktatásnak, mert bizony drága. A mi művészetoktatásunk másik pillére – ami szintén gyakran megjelenik napjaink reformelképzeléseiben –, hogy tanáraink a tudás megfelelő használatára tanítják meg a gyerekeket. Mi nem a darabot oktatjuk az órán, hiszen az megtanulható kottából, és otthon gyakorolható. Az órán már azzal foglalkoznak, hogy a tanuló a művet szépen tudja eljátszani, és jól tudja gyakorolni a következő órára.
– Ebben állhat a művészeti oktatás mikéntje?
– Igen, minden növendékkel személyre szabottan foglalkozik a főtárgytanár. Az ő személyiségéhez, tudásához választ darabot, és a kerettanterven belül nagyon nagy szabadságot élvez. De nagy szerencse is, hogy nem kell minden elsős hegedűsnek ugyanazt a művet eljátszania az év végi vizsgán, azt elég keserves lenne végigülni.
– Milyen az összhang a Zeneakadémia és a Bartók Konzi között?
– Örömmel mondom, hogy együttműködésünk kiváló. A Zeneakadémia a fenntartónk, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy anyagi ügyeken sosem kell vitatkoznunk, köztünk mindig csak szakmai kérdések kerülnek szóba: az elméleti oktatás megújítása, közös koncertek szervezése. Tavaly óta önálló koncerteket is tartunk a Zeneakadémián, ezek a „Konzis koncertek” – kiváló kezdeményezés, több szempontból is. Megmutatkozhatnak a gyerekek, eljöhetnek a szülők, mi, tanárok is találkozhatunk velük – hiszen egy szülővel általában csak akkor van dolgunk, ha problémát kell megoldani. Egy ilyen koncerten azonban egészen más kontaktus alakulhat ki szülő és tanár között. Hálásak vagyunk ezért, hiszen a Nagyterem amellett, hogy egy iskolához tartozik, mégiscsak a világ egyik legcsodálatosabb koncerthelyszíne. Mégis a miénk lehet jó néhány este – és büszkén mondhatom, hogy ezek is teltházas események, nagyon jól fogynak a jegyek a gyerekek előadásaira, hiszen ennyire fiatalon már valódi művészi teljesítményt nyújtanak.
– És szeretnének később zeneakadémisták is lenni?
– Igen, jelentős hányadban mi biztosítjuk a Zeneakadémia utánpótlását. A felvételin ugyan nincsenek előnyben a mi növendékeink a többiekkel szemben, azért a helyismeret sokat jelenthet egy ilyen helyzetben: nem izgulnak annyira, gyakran a tanárokat is ismerik. A Konzi a Zeneakadémia gyakorlóiskolája, a pedagógusképzés fontos helyszíne is. És ha már az összhangnál tartunk: úgy látom, hogy az akadémisták szeretnek ide járni, nem kötelezettségként élik meg, hanem jól érzik itt magukat: órát látogatnak, tanítanak. Sok tanárunk mindkét intézményben dolgozik, vagyis nagyon komoly munkát végez pedagógusként is.
– Az összhangot, az együttműködést is meg lehet tanítani?
– Ezt inkább a tapasztalat tanítja meg. Az együttműködés nagyfokú érzelmi intelligenciát követel. Előfordul, főleg ha egy együttes tagjai már több éve dolgoznak együtt, hogy – hadd fogalmazzak így – az emberi viszonyok nem javulnak, inkább romlanak. Ugyanakkor egyre érettebb a hangzás. De ilyenkor látszik, hogy az emberi és a művészi oldal igenis elválasztható egymástól, hogy a művészek annyira átlényegülnek, amikor a zenére összpontosítanak, hogy semmi más nem fontos. Hisz olyankor is kikapcsol minden mást az ember, ha zenét hallgat. Ha zenél, akkor még inkább. A növendékek ezt látják, ez a mintájuk. A családban sem a nevelés az, ami a legnagyobb hatással van a gyerekre, hanem a szülői minta. Ez nálunk hatványozottan igaz a főtárgytanárra: ő a példakép. Sokszor egy gyermek viselkedéséből, mozgásából felismerem, ki tanítja. Ekkora hatása van az egyéni képzésnek, különösen ebben a fogékony korosztályban, a 14-18 évesek körében, és ezt érdemes is kihasználni. Utóbbira jó példa, hogy ha én igazgatóként komoly dolgot akarok elérni egy növendéknél, akkor gyakran nem az osztályfőnökéhez, hanem a főtárgytanárához fordulok. A nevelésnek van egy másik szintje is nálunk: amikor a növendék a színpadon látja a tanárát. Kifejezetten kedvelem, ha a tanár koncerten is képes megmutatni, amit tanít, mert azzal hatványozottan segíti növendékei fejlődését. Nálunk ez is komoly szempont a tanárok meghívásakor. Kiváló tanáraink vannak, 140-nél több kollégával dolgozunk – épp az egyéni képzés miatt vagyunk ilyen sokan.
– Mennyi ideje marad még a csellóra?
– Sajnos nagyon kevés. Jó lenne vezetőként is több időt szánni gyakorlásra és fellépésekre – mostanában ritkán érek rá gyakorolni, akkor is csak titokban.
Mester Ágnes