A két magyar nem csak játszotta a zenét, ők maguk voltak a zene – minden idegszálukban – egészen az ujjuk hegyéig.

Adelheid von Schorn Reményiről és Lisztről

Élő zenei emlékezet

2015. május 15.

A katalán viola da gamba-művész, Jordi Savall a historikus előadói gyakorlat élő legendája. A Zeneakadémia Koncertmagazinja számára Máté Balázs csellóművész készített vele interjút.

Nemcsak hangszerének ezredfordulós népszerűségéért és elfeledett irodalmának megismeréséért tett rengeteget Jordi Savall, hanem egész zenei repertoárokat fedezett fel a nagyközönség számára, sokszor a zenei múlt távoli rétegeiig hatolva, hogy a klasszikus zenei kánon alapműveinek radikális újraértelmezéseiről ne is beszéljünk. Bach kései remekművével, a Musikalisches Opferrel 2015. május 19-én érkezik a Zeneakadémiára. Repertoárjáról, a Bach-műről, a régizene-játék jövőjéről Máté Balázs, együttesének tagja, a Zeneakadémián többször is fellépő Aura Musicale együttes művészeti vezetője kérdezte.

 

- Mettől meddig terjed a repertoárod?

- A repertoárom nagyjából a legkorábbi időknél kezdődik, amikorról még ismerünk zenét egyáltalán. Az európai zene esetén ez a Kr. u. 7. századra tehető, a keleti zenénél azonban sokkal régebbre is visszanyúlok. A „Jeruzsálem” című programunkban például megkíséreltük rekonstruálni a jerikói trombiták együttesét és zenéjüket. Ez ugye a Krisztus előtti 2. évezred kezdetére tehető.


 

- Ennyire régi zenék esetében miféle támpontokat találhat az előadó?

- Jártam Jeruzsálemben, és az ortodox negyedben megismertem a sófár nevű hangszereket. Ezek nagy, kürthöz hasonló fúvósok, amiket már Ábrahám idején is használtak, feltehetően Jerikó ostrománál is az ún. aniafileszekkel együtt. Utóbbiak kétméteres óriástrombiták, ősi, teleszkópszerű felépítéssel. Akartam valamit komponálni e hangszerekre, így először felírtam az összes hangot, ami e különböző méretű rézfúvósokon megszólaltatható, majd viszonylag egyszerű fanfárokat játszattam rajtuk, hiszen a csatában nem szokás kottából muzsikálni. A zenészek nagy száma következtében – negyvenen voltak! – egészen lenyűgöző hangzás keletkezett. Egyébként más műsoraim is vannak hasonlóan ősi zenékkel. Ezek a Földközi-tenger térségének és a Közel-Kelet népeinek szájhagyományán alapulnak. Ilyenkor izraeli, török, örmény, marokkói, görög és más muzsikusokkal dolgozom együtt. Ám az ellenkező irányban is eléggé messzire megyek. A legmodernebb darabok, amiket a kórussal megszólaltatunk, Arvo Pärt nekünk komponált művei: motetták, bölcsődalok és hasonlók. A zenekarral játszottuk már Arriaga és Beethoven kompozícióit is a 19. század elejéről.

- Bach Musikalisches Opferje sok szempontból rejtélyes mű, még a tételek sorrendje sem egyértelmű? Miként építed fel a budapesti hangversenyt?

- Annak a Bach korában gyakori helyzetnek a bemutatásával fogjuk kezdeni a műsort, amikor egy arisztokrata megad egy témát a muzsikusnak, aki aztán erre a zenei ötletre improvizál. E mű keletkezéstörténete is pontosan így indult: Bach és II. Frigyes 1747-es berlini találkozásával. A Musikalisches Opfer háromszólamú ricercarja valószínűleg igen hasonló ahhoz, amit Bach a helyszínen rögtönzött a király által adott témára. Ezért először eljátszatom a témát fuvolán (a király hangszerén), majd következik az említett ricercar csembalón. Ezután a később komponált tételek hangzanak el, amelyekben Bach a témát minden lehetséges módon kidolgozza. Ezek sorrendjét úgy állítottam össze, hogy az első sorozat a legmodernebb stílusú kompozícióhoz, a triószonátához vezet, a második sorozat pedig az „ellenkező” irányba, a legrégebbi stílusú tételhez, a hatszólamú ricercarhoz. Így egyfajta tükörszerű forma jön létre. A különböző kánonok és fúgák hangszerelésénél a lehető legnagyobb változatosságra törekszem, annak érdekében, hogy a hallgatónak ne csak intellektuálisan, hanem hangzási és érzelmi szempontból is a lehető legnagyobb élményt nyújtsuk.

- Több mint négy évtizede vagy a régizene-játék frontvonalában. Miként látod a historikus előadói gyakorlat jövőjét?

- Nagyon fontos, hogy a régizene az utóbbi évtizedekben polgárjogot nyert, megszokottá, és a zeneélet szerves részévé vált. Ma már senki sem csodálkozik azon, ha valaki fából készült harántfuvolán, cinken, gambán vagy valamilyen más régi hangszeren muzsikál. A világ jelentősebb konzervatóriumainak, zeneakadémiáinak szerves része a régizene-oktatás. Ugyanakkor az én generációmmal összehasonlítva azt a nagy különbséget is látom, hogy egy mai gambanövendék kétségbe van esve, ha a diploma megszerzése után egy évvel még nem kap hanglemezszerződést! Ezzel szemben Pablo Casals például tíz évig dolgozott Bach csellószvitjein, amíg egyet közülük elő mert adni! Én 1965-ben fedeztem fel az első Marais-darabokat, majd tíz éven át napi nyolc-tíz órát gyakoroltam őket, mígnem 1975-ben először vállalkoztam a felvételükre. A maiak gyakran erős effektusokkal akarnak gyors eredményt, zajos közönségsikert aratni. Számomra a hosszas munkával elért elmélyülés sokkal fontosabb. És a mai fiatal muzsikusoknak mintha kevesebb türelmük lenne a kutatómunkához.Gyakran még azt sem értik, mi a különbség a francia, olasz, angol vagy német barokk stílus között. Persze minden történeti ismeret mellett a zenélés legfontosabb paraméterei a tehetség, a képzelőerő, az érzelemgazdag és kreatív játék. Ha az elemi erejű muzikalitás hiányzik, mit sem segítenek a mégoly fontos történeti ismeretek!


Fotó: David Ignaszewski

 

- Az utóbbi időben főleg tematikus műsorokat játszol és vezényelsz. Miért tartod fontosnak ezeket?

- Mélységesen egyetértek Elias Canettivel, aki úgy fogalmaz Emberi tartomány című művében, hogy „a zene az emberiség igazi és élő emlékezete, mert szívünkhöz és érzékeinkhez szól.” Ha egy trubadúrdalt hallunk, amely a béziers-i mészárlásról szól, úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk az események kellős közepén! Ha egy könyvben olvasunk húszezer ember legyilkolásáról, akkor csak az értelem szólal meg: „Milyen szörnyű!” Ám ha felhangzik e dal, testestül-lelkestül és összes érzékszervünkkel a hatása alá kerülünk! Szerintem teljesen hamisak azok a 18. század végétől kezdve kialakult fi lózófi ai-esztétikai elméletek, amelyek a valóságtól független, absztrakt zenéről beszélnek. Minden zene egy bizonyos meghatározott kontextusban születik meg. Ha megszólal Beethoven Eroicája, az ember belehallja annak a korszaknak az atmoszféráját (francia forradalom, napóleoni háborúk), amikor a mű keletkezett. Egészen más képet alkotunk így a történelemről. Olyan ez, mint egy vízió, egy látomás! A mélyebb megértéshez vezet el. Éppen erre törekszem a tematikus programokkal is: „Háború és béke”, „Erasmus”, „Jeruzsálem” és így tovább. A hallgató ezek által az emberiség történelmének egy-egy szakaszát érzelmileg és esztétikailag is átélheti!

- Sokan kongatják a vészharangot az európai klasszikus zenével kapcsolatban. Mit gondolsz a komolyzene jövőjéről?

- Bizakodó vagyok. Az embereknek szükségük van a zenére, klasszikus zenére is. A problémát a klasszikus zeneiparban látom, amely a nagy állami és egyéb támogatásokból él. Ezerszer annyi szimfonikus zenekari koncert van, mint vonósnégyes-koncert, mert a zenekarok nagy összegű támogatást kapnak, míg a kvartettek nem. Eközben a zenekarok többnyire ódivatú, unalmas műsorokat játszanak és merev, elmaradott a struktúrájuk. Kevés a kivétel, mint például a Berlini Filharmonikusok, akik Simon Rattle-lel innovatív szellemben működnek. Óriási kivetítőkön vagy az interneten élő előadásokat tesznek elérhetővé széles tömegek számára, akik most még nem jönnek be a koncertterembe. Közel kell vinni a zenét az emberekhez, le kell bontani a falakat! A zeneakadémiák képzési rendszere is általában megragadt annak a kornak a szelleménél, amikor a koncertélet a nagypolgárok reprezentációjának terepe volt. Kreatív ötletekkel változtatni kell ezen, hogy a legszélesebb közönséget tudjuk megszólítani! A régizene kiválóan alkalmas a feladatra! A mi koncertjeinken egyre több fiatalt látni. Ezért az a véleményem, hogy a régi támogatási rendszert a tisztesség és a verseny szellemében meg kell változtatni. A valóban sikeres formációk – például a régizenei együttesek – kapjanak több támogatást! A mai helyzetet igazságtalannak tartom: barokk zenekarok sosem részesülnek állami támogatásban, miközben a szimfonikus zenekarok százmilliókat kapnak. Meg kell győzni a politikusokat, hogy a zenének nem szabad poros múzeummá válnia! Élettel kell megtölteni Európa kulturális örökségét! A régizenészek nélkül mit sem tudnának az emberek az ókor, a középkor vagy a reneszánsz zenéjéről. Ha azt akarjuk, hogy Monteverdi, Bach és a többiek zenéje holnap is megszólaljon (meggyőződésem, hogy ez elemi érdeke az emberiségnek!), akkor a vele foglalkozó muzsikusokat is támogatni kell, nem csak azokat, akik a romantikus és a modern zenét művelik. Remélem, sikerülni fog. Tudatosítanunk kell az emberekben Goethe – szerintem mélységesen igaz – gondolatát: „Aki a zenét nem szereti, nem érdemli meg az ember nevet; aki csak szereti, félig ember; aki azonban műveli is, az a teljes ember!”

 

Máté Balázs interjúja eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/január-júniusi számában jelent meg.

Címkék