Hulló csillagok között

Norman Lebrecht

Tavaly, a nyári hőségben egy  hegedűszólistának megfájdult  a felkarja. A művésznő orvoshoz  fordult, aki legalább másfél  hónapnyi pihenést írt elő neki.  Amikor az ügynöke értesítette erről  a koncertszervezőket, mintha  tömegpánik lett volna úrrá a zenei  életen. Amerika-szerte újra kellett  nyomtatni a kezdődő koncertévad műsorfüzeteit, és értesíteni kellett  a támogatókat. Az adománygyűjtők  végigtelefonálták a mecénásokat,  hogy ne aggódjanak. Az érintett  zenekarok menedzserei lázas  keresésbe kezdtek, hogy előteremtsék  a nem létező valakit,  aki pótolni tudná e hölgyet. 

A sztárrendszer, melyet arra találtak ki, hogy csillogást vigyen a bérleti  sorozatokba, látványosan csődöt mondott. Celebmániás századunk második  évtizedében csupán három hegedűszólistának sikerült átlépnie a világhírnév  küszöbét. Nincs több csillagszóró. Alig jut mazsola a koncertkalácsba.  A nyugtalanság és a hanyatlás, a mindinkább elöregedő közönség és  a három évre előre lekötött művészek korában a komolyzene teljes függésbe  került néhány bevált attrakciótól. Bárhová nézünk, ugyanazokkal a nevekkel  találkozunk. A német televízió komolyzenei csatornáján, az Echo Klassikon  2002 óta összesen hat díva osztozott az év énekesnője címen – mintha  hatan elegen volnának ahhoz, hogy megtartsák száz nagyváros operaközönségét.  A többiek vajon mind rossz hangú senkik volnának?

A leggyorsabban növekvő zenei piacon, Kínában két rivális zongorista  határozza meg a koncertéletet: a világmárka Lang Lang, és az ifj ú nemzeti  bálvány, Yundi Li. Lang Langnak több a megnyilvánulási lehetősége,  Yundit viszont tízmilliókkal többen követik a közösségi oldalakon. Kettőjükön  kívül nincs ismert zongorista a kontinentális Kínában. 

Az élvonalbeli hegedűsök egykor hosszú listája a Hahn, Bell és Mutter  nevekre zsugorodott (mintha egy szolid bostoni ügyvédi iroda munkatársainak  névsorát látnánk). Léteznek ugyan még helyi hírességek – Renaud  Capuçon Franciaországban, Nigel Kennedy Angliában, Frank-Peter  Zimmermann Németországban –, de a világ legjelentősebb koncerttermeiben  a három fent említett hegedűművész viszi a prímet. Amikor ötven  éve Jascha Heifetz volt a világ első számú hegedűse, a fellépti díja csupán  tíz százalékkal volt magasabb, mint a tizenöt utána következőnek,  és a különbség, amelyet ezen a szinten tartott, hűen tükrözte a szakma  élmezőnyének alapvető egyenrangúságát. Ha Heifetz lemondta fellépését,  ott volt Milstein, Menuhin, Ojsztrah, Stern, Szigeti, Haendel, Kogan,  Gitlis, Elman, Suk, Grumiaux, Francescatti vagy Accardo és mások.  Ma miért nincs ekkora választék? 

Először a hegedűs Gidon Kremer nyomta meg a vészcsengőt, amikor 2011  tavaszán nyilvánosan visszalépett a sztárdús Verbier Fesztiválon való  részvételtől. „Egyszerűen nincs kedvem a szenzációhajhászás és a hamis  értékek levegőjét szívni – írta Kremer. – Valljuk be, mindegyikünknek  köze van ahhoz, hogy megmérgezték a zenei világot, hogy a hivalkodás  többet számít a kreativitásnál, az ismertség a valódi tehetségnél, a számjegyek  a hangjegyeknél.”

Hogy ez a világméretű értékválság minek a következménye, meghaladja  eszmefuttatásom terjedelmi kereteit (The Life and Death of Classical  Music címmel könyvet írtam róla 2007-ben), de a végeredmény ahhoz  hasonlít, amit a meteorológusok ítéletidőnek neveznek. A lemeziparnak,  amely majdnem száz évig pátyolgatta a komolyzene művelőit, az ezredfordulón  végérvényesen befellegzett. A lemezkiadás összeomlása egybeesett az azonnali hozzáférést kínáló internet és a vírusként terjedő „reality  TV” megjelenésével, és az alkalmi hírnév, melyet Andy Warhol szállóigévé  lett jóslata tizenöt percre taksált, ma nem tart tovább tizenöt másodpercnél.  Az új médiaközegben, ahol az internet révén bárki egy pillanat alatt  híressé tud válni, azok a művészek tudták átmenteni hírnevüket a bizonytalan  jövőbe, akik a letöltés korszakát megelőzően szereztek nevet maguknak.  A többiek, a fiatalabbak és a későn érők a tömegmédia cerberusaival  találták szembe magukat. 

A hangversenyezés három évszázados történetében még soha nem volt  olyan nehéz befutnia egy fiatal művésznek, mint napjainkban. A megmerevedett  sztárrendszer mellé kiépült a nemzetközi versenyek iparága,  melyben a zenetanárok saját növendékeik előmozdításáért konspirálnak,  és az érdektelen közönség előtt úgy vonultatják fel a tehetségeket, ahogy  Róma rabszolgapiacán a hadifoglyokat mutogatták. Egy-két igazi tehetség  áttörte a korlátokat – mint a zongorista Danyiil Trifonov a legutóbbi  Csajkovszkij Versenyen –, de a versenygyőzelem többé már nem tartós garancia. A mind érdektelenebb tömegmédia s a nagyrészt kábítóan  közhelyes nyomtatott sajtó közegében hogyan tudná felkelteni a közömbös  társadalom figyelmét egy új tehetség? Egyesek – mint Valentina Lisitsa,  aki a YouTube-ra töltötte fel zongorafelvételeit – a világhálón hívták fel  magukra a figyelmet. Mások, mint Joshua Bell, villámcsődületek élő tévéadásával  próbálkoznak. Azonban a legtöbbjük a hagyomány és a félelem  szorításában továbbra is foghíjas széksorok előtt koncertezik – és imádkozik,  hogy ki ne fogyjon a felkérésekből. A sztárrendszer elszívta a levegőt  a komolyzene jövője elől. 

A vészhelyzet azonban leleményessé tesz. Most, hogy kevés a sztár,  a zenekarok és a fesztiválok vezetői sietve törni kezdték a fejüket. A New  York-i Filharmonikusok az évad állandó vendégszólistájának egy grúz  hegedűst kértek fel, akiről aligha hallott a törzsközönség nagyobbik része.  A harmincas évei közepén járó, zeneileg sokatmondó, közéletileg szókimondó  Lisa Batiasvili egy leendő Kremer, aki sose fogja sztároltatni magát,  és már ezzel is nagyon jót tesz. 

Amerika másik partján a Los Angeles-i Filharmonikusok videógrafi kust  alkalmaznak, aki koncert közben „átfesti” a hangversenytermet, a környezet  megváltoztatásával fokozva az élményt. Stockholmban egy karmester  filozófusokat kért fel, hogy gondolják át az évad tervét. Budapesten egy  karmester félórás közös énekléssel kezdi a zenekar próbáit. Nincs idő  megállni és a sztárrendszer halálát siratni. Régóta tudni lehet róla, mi  több, bekövetkezése régóta esedékes. Itt az alkalom, itt az idő, hogy új  pályára helyezzük a komolyzenét. 

Szilágyi Mihály fordítása

A cikk eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/január-júniusi számában jelent meg.