A zene Magyarország mindennapi életének mindig is jelentős része volt és az is maradt.

Solti György

"Legyenek idealisták!"

2014. december 5.

Várjon Dénes partnereként kamaraestet ad, majd a Concerto Budapest szólistájaként lép fel két alkalommal a Zeneakadémián 2014 decemberében Steven Isserlis. Koncertnaptárát látva ki gondolná, hogy húszévesen még nem tudta, elindul-e valaha a karrierje, és hogy a mai napig minden fellépése előtt izgul?

Védjegyévé vált frizurája hatásosan emeli ki lendületes mozdulatait, színjátékról azonban szó nincs: a művésztársak és a zenei anyag iránti maximális figyelmet tükröző tekintet mindent elárul. Talán ez az őszinte figyelem a kulcsa annak, hogy Isserlis nem mindennapi baráti körre tett szert: Joshua Bell, Schiff András, Thomas Adès, és persze Várjon Dénes és Simon Izabella csak néhányan azok közül, akikkel a színpadon túl is tartja a kapcsolatot.
 

Steven Isserlis (fotó: Zeneakadémia / Mohai Balázs)
 

- A cselló egész életén át társa volt, és olyan hangszer-arisztokratákkal kerülhetett közeli ismeretségbe, mint a Marquis de Coberon Stradivari. Miben adhat többet a cselló, mint a többi vonós?

- Számomra természetesen a cselló hangja a legszebb, megszólalása jóval közelebb áll az emberi hanghoz, mint a hegedűé. Igaz, a hegedű nagyobbat tud szólni, már ha nem szentelünk rendkívüli energiákat arra, hogy a csellónk úgy zengjen, mint egy harsona. A csellójátéknak ez a területe azonban nem különösebben foglalkoztat. Épp ellenkezőleg: a legtöbb darabot bélhúrokon játszom, mondjuk Sosztakovics és Prokofjev csellóversenyeit kivéve. Szeretném eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a bélhúrokkal sok a gond, kérdezzék csak meg a barátaimat, nem is kell naponta egynél többször hangolnom. Ahhoz azonban, hogy kiteljesedhessen a hangszerem hangzása, a megfelelő partnerekre van szükségem. Ebből a szempontból nincs különbség egy kamaraprodukció vagy egy szimfonikus zenekar között. A zongora is tud elképesztően hangos lenni, hangosabb, mint egy zenekar. A kiegyensúlyozott hangzás nem varázslat kérdése, ott van a kottában. Ha közösen arra törekszünk, hogy a darab textúrái követhető, transzparens módon jelenjenek meg, akkor nem lehet gond az egyensúllyal sem. Ebből persze az is következik, hogy a szólista is alá kell, hogy rendelje magát a zenei szövetnek. Ha egy klarinéttól veszem át a témát, nem lehet célom, hogy túlharsogjam. Mindig egyenrangú felekről van szó.

- Korábban nyilatkozta, hogy magát elsősorban kamarazenésznek tartja, és minden műfajt ebből a szempontból értelmez.

- Igen, így igaz. Párbeszéd nélkül nincs értelme zenélni. Ha egy versenyművet játszom, számomra az is kamarazene, interakció a zenekarral, a karmesterrel. Nem célom előrecsomagolt produkciókkal végigturnézni a világot. Vannak, akik kiszállnak a gépből, felmennek a színpadra, és tudomást sem véve a környezetükről eljátsszák még egyszer ugyanazt. Nem tudom, hogy ebben hol az élvezet. Élvezetet nekem például az jelent, ha együtt zenélhetek a barátaimmal. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha eszembe jut egy koncertötlet, akkor van kikkel előadnom, sőt, van hol is, például a Wigmore Hall mindig nyitott az elképzeléseimre. Ezért is élvezet számomra egy-egy művész, korstílus vagy más koncepció köré épített sorozat összeállítása. Nemcsak a zene szempontjából, hanem emberi szempontból is. Azok, akikkel ilyenkor összefogok, egyben legjobb barátaim is: például Joshua, Dénes, Izabella és a többiek.

- Várjon Dénessel közös decemberi kamaraestjükre mivel készülnek?

- Ernest Bloch A zsidó életből című darabja nagyon megható mű, egyszerű és mély. Schumann sem maradhat ki a műsorból, egyszerűen nem tudok nélküle élni! Azzal, hogy Fauré d-moll cselló-zongora szonátája is elhangzik, régi missziómat viszem tovább. Meglepő számomra, hogy a magyar zenészek körében Fauré szinte ismeretlen, Schiff András barátomat is rendszeresen győzködöm, hogy fedezze fel magának. Méltatlanul mellőzött szerző, aki szerintem a kamarazenvében legalább olyan fontos, mint Schumann. Kurtág művészetét és ő magát is nagyra tartom, rendszeresen tartjuk a kapcsolatot telefonon.
 

Steven Isserlis (fotó: Jean-Baptiste Millot)

 

- Magyar kapcsolatai közül kiemelkedik Végh Sándor. Hogyan ismerte meg?

- Még tizenhat évesen vettem részt először a cornwalli Prussia Cove-ban tartott International Musicians Seminar mesterkurzuson és kamarazenei fesztiválon, amelyet Végh Sándor alapított. Akkor el se tudtam volna képzelni, hogy valaha én leszek ennek a kezdeményezésnek a művészeti vezetője, – különösen azután, hogy rossz magaviseletemért három évre felfüggesztették a részvételemet – de nagyon boldog vagyok, hogy végül így alakult. A helynek csodálatos atmoszférája van, nagyon szeretek eltölteni ott néhány hetet, amikor a zenén kívül mással nem kell foglalkoznom. Örülök annak, hogy tovább élhet Végh Sándor nehezen meghatározható, mégis kézzelfogható szellemisége: ez köti össze a professzorainkat, Thomas Adèst, Rados Ferencet vagy Wagner Ritát.

- A fesztivál mellett az életét mégis elsősorban a koncertturnék határozzák meg. Pedig nem titkolja, hogy lámpalázas típus.

- Igen, elsősorban a memóriazavaroktól félek, amelyek sajnos bármikor előfordulhatnak. Kamarazenében ez szerencsére nem jelentkezhet, mert ott a kotta. Amikor azonban fejből kell játszanom, segít a tudat, hogy több száz problémamentes koncerten vagyok már túl. A kialakult rutin és az előrelátás is segít. Fontos koncert előtt például sohasem reggel négykor fekszem le. És bízom a legjobbakban. Egyébként pozitív adottságként fogom fel a lámpalázam, és biztos vagyok benne, hogy emiatt sem fásulok bele a zenélésbe. Sohasem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen száz százalékos a figyelmem, és ez frissen tart.

- A Zeneakadémia hallgatóinak milyen tanácsot tud adni egy sikeres karrierhez?

- Ne a karrierre figyeljenek, hanem a zenére. Az én művészi pályám nem versenyeredmények nyomán indult el – ezeket nem is tartom túl sokra –, hanem ajánlások alapján. Azok a művészek ajánlottak egymásnak, akikkel jó produkciókat hoztunk létre. De harmincéves koromig nem is nagyon játszottam külföldön. Manapság attól tartok, hogy sok zenész túlzottan a karrierjére koncentrál a művészete helyett, de lehet, hogy ez máskor is így volt. Weiner Leó, Rados Ferenc, Kurtág György és Végh Sándor hazájába mit is üzenhetnék mást: legyenek idealisták!


Lorenz Péter interjúja eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2014. őszi számában jelent meg.