Teatralitás, emberség, alázat

- Vagány együttesnek tűnik a Manchester Camerata, hiszen pirotechnikátis alkalmazó színpadi előadást és operafilm-koncertet is repertoáron tartotok.

- Nyitni kell a fiatalok felé. Az egész világon probléma, hogy mi lesz a hagyományos komolyzenei koncertek menthetetlenül öregedő közönségével. A fiatal generációkat viszont másképp, különlegességekkel kell megnyerni. Az általad említett, nagyon is sikeresnek tűnő kitörési pontok mellett a Manchester Camerata a környékbeli fiatalokkal egészen közeli kapcsolat kialakítására is törekszik: a zenekar tagjai zenés foglalkozásokat tartanak az iskolákban, a hangszert tanulók pedig egész napos programunk keretében akár be is ülhetnek a zenekarba a profi zenészek mellé.

- Tavasszal egy litván tehetségkutató harmonikás győztesével léptetek fel, novemberben pedig egy bárban adtok koncertet, melynek műsora Bachtól Piazzolán át Lady Gagáig ível…

- Mondok ennél meredekebbet: a Manchester City rezidens zenekara leszünk. A futballklub vezetősége felkért, hogy évente kétszer-háromszor játsszunk a stadion közönségének fontos meccsek előtt, illetve szünetében. Még törjük a fejünket, hogy milyen darabokat válasszunk – nyilván nem valamelyik utolsó Mozart-szimfóniát, de nem is olcsó csinnadrattát vagy popzenét akarunk játszani. Ezt nevezem szép kihívásnak!
 

- Egyik budapesti vendégetek a friss ARD-versenygyőztes Várdai István lesz. Nem zavar, ha egy koncertedre a szólista miatt jön bea közönség?

- Pisti esetében biztosan nem, hiszen bár sokkal fiatalabb, mint én, igen jó barátomnak mondhatom. Ráadásul közel áll egymáshoz az ízlésünk: ő is azt a fajta mély, színes zenélést képviseli, amit én. A zene a lényeg; de abból baj nem lehet, ha a nagy sztár behozza a közönséget. Az embernek persze bíznia kell magában, hogy nem fog kispadon ülő negyedik játékvezetővé silányulni.

- Nem először kapcsolod össze a focit és a zenét.

- Hát persze, hiszen mindkettőért rajongok! Talán azért, mert a foci is pont olyan kreatív játék, mint együtt zenélni. Mindenki akcióban van, de csak egyvalakinél lehet a labda, a többiek a szólistát figyelik, hozzá képest helyezkednek, aztán jön a passz, és viszi tovább a következő. A karmester is egy a színpadon lévő kreatív muzsikusokból, de ő mégsem játszik. Ezt a viszonyt kell saját magában és az általa vezényelt muzsikusokban is tudatosítania.

- A sztárkarmestereket inkább képzeljük a pulpitusról kiabáló, autoriter személyiségeknek.

- Ha a karmester túlságosan az egóját engedi előtérbe, megsínyli a zenekar. A zenészek keze ugyan meghajlik a dirigens akarata előtt, de a lelkük nem, és ezt a közönség is megérzi. Persze nem lehet baráti gittegyletet sem csinálni egy zenekarból, ahol a zenészek szívességből játszanak. A karmester legyen főnök, de maradjon ember, méghozzá olyan ember, aki a zenét százszor jobban szereti, mint saját magát, és aki hálás az adott esetben ezer egyéni problémával küzdő zenészeknek, hogy megvalósítják az elképzelését. A karmester egyik legfontosabb dolga szerintem, hogy felszabadítsa a muzsikusok lelkét, oldja az esetleges görcseiket. A be-becsúszó kis hibáktól pedig nem kell tartani,mert a közönség nem arra figyel. Egy koncerten nem a technikai tökély a cél – azt hagyjuk meg a lemezfelvételeknek –, hanem az, hogy hús-vér színházként megéljük a zenét. Egy hatalmaskodó karmester az ehhez szükséges kreatív energiákat csak lefojtja a zenészekben.

- Sokszor viszont a körítés, a világmárkaként felépített sztárkarmesterekkörüli marketing tűnik színjátéknak…

- Sajnos a mai világ vevő az áltehetségekre: ha egy művésznő csinos, és miniszoknyát vesz fel, adott a kasszasiker – ez van. De ismerünk olyan komolyzenei csillagokat is, akiknek a tudása tényleg akkora, mint a köréjük fújt lufi.

- Egy nemrég megjelent interjúdban Bernard Haitinkra hivatkozva azt mondtad, a vezénylés 51 százalékban a szociálpszichológiai érzékenységen múlik. Hány százalék alázat kell mellé?

- Számszerűsíteni nem tudnám, de Bach, Mozart, Beethoven, Bartók és az összes nagy zeneszerző szívüket-lelküket beleadták azokba a darabokba, amiket előadunk tőlük. Ha egyszer süt belőlük a humanizmus – hát lehetmásként közelíteni hozzájuk? Martha Argerich mondta tavaly egy Beethoven-koncertünk után: „Sosem fogom megérteni az arrogáns zenészeket. Ezeka zeneszerzők százszor nagyobbak, mint mi, hát hogy meri valaki nagyképűen jobban tudni náluk, amit leírtak?” A pódiumra ugyan mi, előadók megyünk ki, de a reflektorfényben a szerző és a zenéje áll!

Végh Dániel interjúja eredetileg a Zeneakadémia Koncertmagazin 2015/január-júniusi számában jelent meg.